Közzétette - Kategória - Tabuk nélkül - Szerelem, Szex és Párkapcsolat

Szerelemből háborúba – Miért fontos, hogy méltón gyászoljunk el egy kapcsolatot?

Kiemelt kép: Getty Images

Amióta az eszemet tudom, figyelem az emberi kapcsolatokat. Talán kicsit túlzottan is figyelem. Nem tehetek róla, az agyam így van huzalozva. Talán, mert többszörösen „elvált gyerek” vagyok és magam számára is döbbenetes módon – húsz éve – nem elvált ember. Ennek ellenére bevallom, hogy inkább hiszek a holtig tartó barátságokban, mint a holtig tartó házasságokban. Már csak azért is, mert negyvenhat éves koromra már annyi mindent láttam! Mégis a szemem előtt zajló válások kapcsán, de a baráti eltávolodások, „szakítások” esetében is, még mindig felkavar a tisztelet hiánya, a fröcskölő gyűlölet. Minden történetnek jár egy méltó lezárás is szerintem. Marossy Kriszta írása. Az időt szerencsés esetben nem raboljuk egymástól, hanem elégedetten eltöltjük egymással, építkezünk egymásból és egymás mellett. Szövetséget kötünk: barátságban, szerelemben, házasságban, mindegy is igazából.

„A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született” (Szerb Antal)

A mézesnapok és – jó esetben – évek: a szerelemre a hasonlóságok keresése, az illeszkedés, a hormonok szikrázó, majd mindent fénybe borító pattogása és az ismerkedés izgalmas, egymást tanulmányozó folyamata jellemző. Egyfajta szimbiózis, amiben ott van az izgalmas másik, a magunk szemében is sokkal szebb és jobb saját valónk, a világ kissé beszűkül ennek a kettőnek a felfedezésére. Testileg, lelkileg, szellemileg egyaránt.

Sokszor használják az anya-gyerek kapcsolat analógiáját a társas kapcsolatok dinamikájának leírására. Természetes esetben a szerelmi kapcsolat is egyfajta szimbiotikus léttel kezdődik, a külvilág alig szüremlik be ebbe a megismerkedési, összeszokási, nehézségeket legyűrő, és sok szempontból felemelő játékba.

Amikor egy kapcsolat alakul, akkor nagyon hasonló módon éljük meg az egymás iránt kialakuló szeretetet és a vágyat arra, hogy együtt legyünk. Ennek – szerencsére – rengeteg árnyalata létezik: benne lehet a világirodalom szerelmeinek összes érzése, a festmények színei, a zeneművek hangjai, a bepárásodott agyak és a gyomor az állandóan benne zümmögő kaptárnyi méhvel.

Lássuk be, ilyenkor, amikor szerencsére még minden működik, nem akkora feladat a kapcsolat fenntartása, hiszen ki nem szeret jól lenni? (Mondjuk, azért az elején sem árt már a kölcsönös tisztelet és nem egy alá-fölé rendelt állapot kialakítása.)

„Hogy az ember kibe szeret bele, azért nem felelős. De hogy kivel éli le az életét, azért felelős” (Déry Tibor)

Az igazi feladat a párkapcsolatok következő szakaszaiba lépve kezdődik, amikor kissé, majd egyre jobban elcsitul a közös zsongás, levonul a mindent elborító rózsaszín felhő, és elkezdjük tisztábban látni a másikat.

Már nemcsak a hasonlóságaink, hanem a különbségek is előbukkannak. Már nem mindig repülünk, hanem elkezdünk a földön járni, és ha szerencsénk van, akkor jó tempóban, egymás mellett sétálunk, szaladunk, vánszorgunk az aktuális helyzethez alkalmazkodva. Kialakul egy közös élet, elfogadással, újabb és újabb szokásokkal, élményekkel, megoldandó feladatokkal és persze vitákkal. Ez is erősen hasonlít a gyermeki leválások folyamatához, ami nem eltávolodást jelent, hanem sokkal inkább a két fél saját hangjára találását a közös kapcsolatban.

A kapcsolat olyan, mint a tenger, amely sosem mutatja ugyanazt az arcát.

Van, hogy tükörsima és átlátszó, van, amikor zavaros, és hát, ugye, vannak azok a különféle méretű hullámok is, amik néha akkorák, hogy átcsapnak az ember feje felett. Csakhogy ebben a viharban ezúttal két ember áll, és valahogy együtt kell(ene) kikecmeregni ebből a helyzetből. Így vagy úgy, de meg kell egymásért küzdeni. Ezek a hullámok amúgy rettentő félelmetesek is tudnak lenni, de leginkább akkor, ha szoros a kapcsolat. Hogy miért? Ha nem az, akkor sokkal könnyebb magunkat menteni, elengedni a másik kezét, és külön vergődni ki más-más partszakaszokra. De ha azt gondoljuk, hogy van dolgunk egymással, akkor valahogy közösen kell partot érni.

„A valódi szeretet nemcsak elismeri, hanem bátorítja is a társ egyéniségét, még az elválás kockázatát is vállalva” (Morgan Scott Peck)

Tapasztalatom szerint a kapcsolatok minden egyes megoldott „viharhelyzet” után egyre mélyebbek, stabilabbak lesznek. Rengeteg nem várt alkalom adódik az életben a megingásra, az egymás mellett elcsúszásra, a meg nem értésre, a megoldhatatlannak tűnő helyzetekre, de ezek ideális esetben idővel az egyre erősebb alapokkal leküzdhetők. 

Én személy szerint sokkal kevésbé voltam és vagyok „kapcsolatilag érett”, mint a férjem, úgyhogy tanulni is sokat tanultam tőle ebben is.

Felelősségről, mély tiszteletről, kapcsolati egyenjogúságról, a bocsánatkérés fontosságáról, megbocsátásról, az észérvekkel történő vitáról, közös vállalásokról, a közös és mindeközben privát szabadságunkról is.

Be kell vallanom, előfordult, hogy egy-egy nagyobb hullámnál én feladtam volna, de az ő elfogadása és kettőnk bölcsessége (ragaszkodása) mentette meg a helyzetet. Szabadon távozhattam volna, és sosem tettem meg végül. Hogy miért? Valószínű, hogy az egyre biztosabb szeretet mellett sokkal több érv maradt a közös útra mindig. Ahogy azt mi mondani szoktuk, ebben a pillanatban ez a tudásunk a kapcsolatunkról, de ki tudja, hogy holnap mi történik. (Egyet azért biztosan tudunk: soha nem lesz olyan, hogy direkt bántani fogjuk egymást, és életünk végéig szoros kötelék köt össze már minket, bármi jöjjön.)

„Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak” (Préd 3,7)

Hiába igyekszünk vagy teszünk meg mindent, nagyon sokszor eljön a pillanat, amikor már nem lehet felvenni azt a bizonyos közös tempót, és vannak helyzetek, ahonnan már nem találjuk meg a visszautat a másikhoz. Senkit nem biztatnék válásra, de abban hiszek, hogy ha ezt a helyzetet felismerték, legjobb tudásuk szerint menteni akarták a kapcsolatot, de nem sikerült, akkor jobb nem mérgezni egymást és a másikat azzal, hogy benne ragadnak egyfajta komfortos vagy kevésbé komfortos boldogtalanságban. Ilyenkor valószínűleg jobb, ha az utak elválnak egymástól, viszont egyáltalán nem mindegy, hogyan!

Tudom, hogyne tudnám, láttam testközelből, mennyi sértettség, bánat, rossz mondat, gesztus, harc, régen elfojtott fájdalom, reményteli és reménytelen álom ütközik ilyenkor össze egymással, mindez megspékelve egy súlyos traumával. Ezeket fel kell dolgozni, idő és tér kell hozzá. Van, hogy szakember is.

„Most elhagyhatnánk egymást,

most beláthatnánk,

hogy összetartozásunk eredménytelen volt” (Petri György)

Számomra kívülről is feldolgozhatatlan, amikor azt látom, ezekben a helyzetekben megnyílik egy családban a gyűlöletcsap, és azt terjeszti egyik fél a másikról, hogy egy féreg, kibeszélik a legféltettebb titkaikat, az egykori társ leggyengébb pontjait, emberi gyarlóságait. Teljes harci készültségbe kerülnek egy másodperc alatt, és a feldolgozás helyét a nyílt színi gyalázkodás veszi át. 

Egy másodperc alatt válik a legközelebb álló emberből a legádázabb ellenfél, akit kizárólag gyűlölni lehet és kell is.

Ha ilyet tapasztalok, nem vitatom, hogy van oka a fájdalomnak, nem vitatom, hogy nem „megfelelő” módon viselkedett a másik fél, de azt viszont egy kívülállónak is fáj nézni, ahogy sok-sok év után leköpik az emberek a saját múltjukat. Ezzel együtt a legfájóbb pedig annak tanúja lenni, hogy a saját szeretetét, ragaszkodását és ezzel együtt minden jót, ami közösen történt velük, a kukába dob valaki. Egyszerre veszti el az önmaga és a másik iránti tiszteletet és a méltóságot.

Voltam én is így, sajnos, elhihetitek, ezek után duplán nehezebb visszakecmeregni még az önmagad szeretetébe is.

Mint ahogy nincs két egyforma kapcsolat, nincs két egyforma elválás sem, de ami mindegyikben közös, az az, hogy el kell fogadni a tényt, hogy ez is egyfajta gyászmunka, amit már önmagunk miatt is érdemes a lehető legméltóbb módon végigvinni. Tiszteljük meg magunkat és az életünknek egy szakaszát is, benne az akkori társunkkal azzal, hogy utolsó erőfeszítésként az elválást is a kapcsolat részének tekintjük, elbúcsúztatjuk, és így (idővel) békével nézhetünk majd egymás szemébe.

De leginkább a tükörbe…

Marossy Kriszta/wmn.hu/