Van valami különös varázsa annak, amikor az ősz megérkezik a Tisza partjára. Gergelyiugornya ilyenkor mintha más időszámítás szerint élne: a nyári zsivajt, a fürdőzők és kirándulók vidám hangját lassan elnyeli a köd, s a part mentén csak a természet neszei maradnak.

A hajnali órákban a Tisza fölött sűrű, tejfehér párába burkolózik minden. A víz szinte eggyé olvad az éggel, és a túlparti fák alig sejlenek fel – mint halvány akvarellfoltok egy festményen. A víztükrön nesztelenül siklik egy-egy vadkacsa, a nádasból madárszárnyak suhogása hallatszik, és az avar illata összekeveredik a friss, hűvös levegővel.

A sétányon a lehullott falevelek roppanása kíséri a lépteket. A fák aranyba és rozsdába hajló lombja kontrasztot alkot a köd ezüstös fátylával – mintha a természet még egyszer, utoljára megmutatná minden színét, mielőtt téli álmába merül.

Aki ilyenkor jár erre, megtapasztalhatja a Tisza-part másik arcát: a csendes, elmélyülésre hívó, melankolikus szépséget. Ez az időszak nem a zajról, hanem az elcsendesedésről szól. A ködbe burkolózó Gergelyiugornya olyan, mint egy lassú, nyugodt lélegzet – emlékeztet arra, hogy meg kell állnunk néha, és észrevenni a természet halk csodáit.

Az őszi Tisza partja nemcsak látvány, hanem érzés is. Egy pillanat, amikor az ember a természet ritmusával együtt lélegzik, és megérzi, hogy minden elmúlásban ott rejlik valami új kezdet ígérete is.