„Valaki mindig emlékezik” – Megható megemlékezés Vásárosnaményban a „Málenkij robot” áldozataira a Bereg szívében.
Ma délután csendes, mégis különleges méltóság járta át a város szívét, amikor Vásárosnamény Város Önkormányzata tiszteletadásra hívta mindazokat, akik együtt kívántak fejet hajtani a „Málenkij robot” magyar áldozatai előtt. A szovjet kényszermunkatáborokba hurcolt honfitársainkra való emlékezés nem pusztán történelmi kötelesség, hanem mély, generációkon átívelő lelki hagyaték is: olyan sebeké, amelyek a múlt kegyetlenségét őrzik, mégis a mai békés mindennapok értékét mutatják.
A megemlékezés helyszínén – a szomorúságot és reményt egyszerre hordozó emlékműnél – családok, idősek, fiatalok és diákok gyűltek össze. Mindannyian azért jöttek, hogy kimondják: nem felejtünk. Mert a történelem ezen borzalmas fejezete nem maradhat néma, és nem halványulhat el a kollektív emlékezetben.
„Valaki mindig emlékezik…” – a diákok üzenete
A programot két fiatal konferanszié, Kovalik Krisztián és Szabó Dorina Csenge nyitotta meg. Krisztián megindító szavai – „Ezer fogoly küldi imáját az égbe, Hallgasd meg hát, Uram, kérésünket végre. Könyörögve kérünk, segíts haza minket, Bűneiben szenvedő fogoly népeidet.” – olyan erővel csendültek fel, mintha a régmúltból érkeztek volna. Szabó Dorina Csenge beszéde pedig még tovább mélyítette az emlékezés pillanatát, amikor kiemelte, hogy ma azok előtt a magyar politikai rabok és kényszermunkások előtt tisztelgünk, akik 1944 őszén, hazájukat és családjukat elhagyva, egy elnyomó rendszer áldozataivá váltak, és arra kérte az egybegyűlteket, hogy tisztelettel és kegyelettel adózzanak emlékük előtt.
A megemlékező műsort a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium diákjai adták, akik mély átéléssel és különleges tisztelettel idézték fel a történelem fájó korszakát. A „Elindultam szép hazámból” című népdal elhangzásakor szinte tapintható volt a honvágy, amely egykor az elhurcoltak szívét szorította. A műsort Olivera-Cersosimo Aleandro hegedűjátéka és Demjén Benjámin megrendítő éneke tette még emlékezetesebbé, amikor felcsendült a „Hazám, hazám, édes Hazám…” népdal. A diákok – köztük Szabó Dorina Csenge, Kovalik Krisztián, Vezse Krisztina, Popovics Lea, Szöllősy Zétény, Fehér Kristóf, Olivera-Cersosimo Sofia, Olivera-Cersosimo Aleandro, Demjén Benjámin, Kálvin Eszter, Katona Boglárka, Babita Martina, Oláh Anna és Bedő Lukács – mindannyian hozzátettek valamit ahhoz a különleges hangulathoz, amely egyszerre volt megrendítő és felemelő. Az előadások során elhangzott szavalatok és jelenetek – különösen Olivera-Cersosimo Sofia, Katona Boglárka és Babita Martina tolmácsolásában – életre hívták azokat a történeteket, amelyekről talán túl sokáig hallgattak a generációk.
A csend beszéde – koszorúzás az emlékműnél
A megemlékezés végén a résztvevők koszorúkat helyeztek el az emlékműnél, és a csend, amely ekkor a téren eluralkodott, többet mondott bármilyen szónál. Ebben a csendben ott volt minden szenvedés, minden hazaváró imádság, minden elveszett élet és minden remény. Ez a főhajtás nemcsak a múlt tragikus eseményeire való emlékezés volt, hanem ígéret is arra, hogy nem hagyjuk feledésbe merülni azok sorsát, akik soha nem tértek haza.
A vásárosnaményi megemlékezés megmutatta, hogy a közösség ereje abban rejlik, hogy együtt őrizzük a múlt tanulságait. A fiatalok megható előadása pedig azt bizonyította, hogy az emlékezés lángja tovább él bennük, és így biztos kezekben van az örökség, amelyet tovább kell adnunk. Mert amíg vannak, akik elmesélik a történetet, énekelnek, szavalnak, vagy egyszerűen csak csendben meghajolnak az elhunytak előtt, addig az elhurcoltak nincsenek egyedül — és mi sem vagyunk felejtők.
