Közzétette - Kategória - Anno a Beregben, Beregi- Szatmári- és Nyírségi barangoló, Vezér cikkek

Fókuszban Nagydobos és a világhírű nagydobosi sütőtök

Nagydobos (18)

Nagydobos – A megye egyik legrégebbi településeként tartják számon, mely már 1219-ben említve van.
A Nyírség keleti peremén még a honfoglalás után megtelepedett lakosai gyepű-őrök voltak, ahogy erről a falu foglalkozásnévből eredő (dobos) neve is tanúskodik. Valószínű, hogy első lakói a közeli gyepű védelmével megbízott népek voltak, akik dobolással adtak hírt a közelgő ellenségről, a fenyegető veszedelemről. A falu neve elsőként 1219-ben egy odavaló poroszló nevében tűnik fel, majd első írásos említése 1287-ből való. A XIII. század. végén a Hont-Pázmány nemzetség régi birtokai között találjuk.

Nagydobos (31)
1287-ben IV. László király az ellene fellázadó Hontpázmány nembeli Kozma fiaitól (Páltól és testvérétől) elveszi és aBalog-Semjén nemzetség-beli Ubul fia Mihálynak és fiainak adományozza más birtokokkal együtt. 1296-ban a falunak már temploma van, melyet Szent Márton tiszteletére építettek, mely a mai falun kivülre esett, azonban azt a mult sz-ban rossz állapota miatt lebontották. 1294-1308 között a Hont-Pázmány és az Aba nemzetségbeliek között osztozkodás folyik az Aba ág leánynegyede miatt. A régi iratokban ekkor tűnik fel Várasdobos (a mai Pusztadobos) és a Hontpázmányok egykori lakóhelyét KOKAD várát is ekkor említik. A település uraiként első ízben 1317-ben a Perényiek tűnnek fel, egy birtokvita miatt 1404-ben kap rá új adományt Perényi Gergely. A Perényiek kezén a település gyors fejlődésnek indult. 1421-ben már vásárjogot is kapott. 1945-ig fő birtokosának a Perényi család tekinthető, de mellettük a 18. század-tól a gróf Károlyiak, és Dessewffyek, aXIX. század derekáig a báró Perényi és Dessewffy családokon kívül a Péchy, Bogcha és Lónyai, majd a Perényiek mellett a Dessewffy birtokokat öröklő Jármy, ill. Luby, Péchy és Dienes családok. A Nyírség keleti csücskében, a Kraszna folyó bal partján helyezkedik el. Határában szelíd dombok és sík területek váltják egymást. Nyíregyházától 60 km-re északkeletre, Vásárosnaménytól 8 km-re délre, Mátészalkától 16 km-re északra fekvő község. Vonattal a Mátészalka–Záhony-vasútvonalon érhető el. Közúton az M3-as autópályán közelíthető meg a leggyorsabban. Nagydobos (18)

Nevezetességei

  • Perényi-kastély: 1808-ban épült a Perényi család által épült klasszicista stílusú, eklektikus díszítésű, elnyújtott alaprajzú kastély.
  • A közelébe eső dombon magasodik a Perényi Péter építtette római katolikus kápolna, mely 1868-ban épült késő romantikus stílusban, neogótikusan berendezve. A kápolnában lévő oltárképet Jakoby Károly festette, az építtető mellszobrát Kallós Endre alkotta.
  • A község főutcáján álló református templomát 1894-ben kezdték építeni, de csak 1903-ban sikerült befejezni.
  • A közelében álló görög katolikus templomot 1813 és 1872 között építették.
  • Nagydobos nevezetességei között található még a világhírű nagydobosi sütőtök is, mely kiváltképp az 1920-as 1930-as években a település meghatározó terménye volt.
  • 1998 óta minden év szeptemberében megrendezik a Nemzetközi Sütőtök Fesztivált. Minden évben felhívást tesznek közzé az országban található „legnagyobb tök” címért. Az eddigi legnagyobb példányok jóval meghaladták az egy mázsát. Az első évek súlyrekordja például a 116 kg-ot is elérte.
    A tökfesztiválra ellátogatók legnagyobb csodálatát vívja ki, hogy mi mindenféle készíthető tökből. Dísztárgyak garmadája, játékok, stb. De érdemes megkóstolni a tökből készített ételeket, italokat is ( pl. tökös lapcsányka, tökös-mákos rétes, tökbóléstb.). A fesztiválon van tökszobor kiállítás, tökváltó verseny, töklámpás felvonulás, a gyermekeknek tökbábszínház is.

Nagydobos (10)

  • Itt születtek

    • Sereghy András ( Nagydobos, 1893. december 14. – Ungvár, 1950. június 16) görög katolikus parochus.
    • Fodor György (Nagydobos, 1836. – Szatmárnémeti, ? ) levéltáros

Fodor György (Nagydobos, 1836 – Szatmárnémeti, ?) levéltáros

Fodor György 1836-ban született a Szatmár vármegyei Nagydoboson, már 35 éves korában, 1881-ben Szatmár város levéltárnoka lett.

Cikkei a helyi és a fővárosi lapokban jelentek meg. Megírta Szatmár városának színészet történetét.

A Debrecenben megjelenő “Város” című lapban a közigazgatás és a vidéki levéltárak kezelése érdekében több cikket is írt. A több mint száz évet megért és időközben lerombolt törvényszéki épület (régi városháza) történetéről írt művét az épület helyére épült Pannónia szálló alapkövébe falazták be.

Nagydobos (33)

Nagydobos mezőgazdasági termelésében kiemelkedő szerepet játszik a sütőtök. Termesztésének a településen ősrégi hagyományai vannak, melyek úgy tartják, hogy már a késői feudalizmusban is termesztették a nagydobosi sütőtököt a Perényi birtokon. A silány talajon kevés munkával és befektetéssel is jó termést hozott. Az elsõ világháború idején már jövedelmezõ ága volt a paraszti gazdálkodásnak. Termesztésének virágkora az 1920-30-as évek majd az 1936-46 közötti idõszakra tehetõ. Napjainkban ismételten fellendülőben van termesztése. A márkázott nagydobosi sütõtököt zöld állapotában speciális védjeggyel látták el. A védjegyet sütõvassal sütötték rá a kocsánytól kb. 10 cm-re. Csak lapított, erõsen cikkelyes, cukorgöbökkel ellátott tököt márkáztak ilyen formán. A márkázás egyúttal a termés várható mennyiségének megállapítása is volt. Egy-egy nagydobosi sütõtök 6-10 kilogrammot nyomott, így átlag 8 kg-mal szorozva a darabszámot megkapták a termék várható mennyiségét. Holdanként 100-200 q termésről is van tudomásunk. A nagydobosi sütõtököt kedvelték sokféle felhasználtsága miatt is. Magvából olajat készítettek, húsából lekvárt főztek, de sütve is igen finom csemege volt téli estéken. A nagydobosi sütõtök gazdag téli vitaminforrásunk.A sütés-fõzés során C – vitamin tartalmát sajnos elveszti, de bõven marad benne B1- és B2 – vitamin, nikotinsav. Különösen gazdag karotinban, ami fõleg szemünk egészségének megõrzése szempontjából hasznos. Nem utolsó szempont az sem, hogy olcsón megvásárolható és a termesztése sem igényel magas szintû mezõgazdasági ismereteket.Kerüljön tehát minél többször az asztalunkra, ne csak sült tök formájában, de levesnek, befõttnek, süteménynek, esetleg tortának is díszítve. Az asztalunkra kerülhet még leves, befőtt, ivólé, sütemény formájában is.

Nagydobos (3)

Egy márkanév története: A nagydobosi sütőtök

A magyarországi mezőgazdálkodás történetében nem ritkaság, hogy egy-egy település vagy táj népének ter­melő tevékenysége olyan terméket, produktumot eredményez, ami akár több generáción át is az ott élők „jelképeként”, sajátos helyi márkanévként jelenik meg. A tájak és települések különféle szakosodására már az Árpád-kortól vannak adataink, s egyes, nagy gazdasági jelentőségű mezőgazdasági kultúrák történeti vidékek gazdasági és kulturális arculatának meghatározói voltak évszázadokon át (pl. Tokaj-Hegy alj a bora). A falvak lokális mezőgazdasági „márkájának” kialakulását a jobbágyfelszabadítás, s a parasztság – lassú és változó mértékű – polgárosodása, a szabadgazdálkodás tette lehetővé. Mindennek tájanként és településenként eltérő feltételrendszere volt: táji-földrajzi, társadalmi, kulturális vonatkozásokban egyaránt. Egy részük, beleértve a földrajzi környezetet is, átalakult, más részük máig hatóan befolyásolja egyes települések népének gazdaságiműveltségi esélyeit, lehetőségeit. Ennek megfelelően más és más a története és jelentősége az olyan lokális áru-márkáknak, mint a paposi vagy a jármi dinnye, az ecsedi káposzta, a penyigei szilva, vagy akár a mérkiek és vállajiak sváb szalonnája, csak hogy a közeli települések néhány jellegzetes termékét, terményét említsük. Ezek sorába tartozik a nagydobosi tök, aminek nemcsak gazdasági jelentősége számottevő, hanem befolyásolta a település lakóinak helyi kötődését, identitástudatát is.

Megfelelő levéltári forrásanyag hiányában a dobosi tök termesztésének korai szakaszát, előzményeit nehéz nyomon követni. Gazdasági jelentőségének megnövekedése időszakában, az 1920-30-as évektől azonban már elengendő információ áll rendelkezésünkre, s adatainkból lényegében feltárhatók azok a táji, gazdasági feltételek is, amelyek között ez az újvilági eredetű kultúrnövény a helyi karrierjét megfutotta.

A tök magyarországi elterjedésének útvonala és története ma még nehezen rekonstruálható. Zavarja a források egyértelmű értelmezését az, hogy szláv eredetű tök szavunkat a régiségben egyaránt használták a tökfélék különböző válfajaira: a lopótök-féle (Lagenaria) és a takarmány- valamint étkezési tök (Cucurbita) megnevezésére. A kutatók egy része szerint az előbbi már a pre-columbian idők óta ismert volt Európában, mások nem zárják ki sem a két faj párhuzamos jelenlétét Európában és Amerikában, sem a Kolumbus előtti kontinentális kapcsolatok lehetőségét. A Lagenària speciesek ugyanis egyaránt ismertek Közép-Amerikában, Afrikában és az indiai szubkontinensen is. Az étkezési és takarmány tök (Cucurbita pepo var. oblonga) őshazája Közép-Amerika, a tök speciesek ősi termesztési centruma Mexico, ahol a töknek 20-nál többféle vad és termesztett fajtája fordul elő. Hozzánk Amerika felfedezése után jutott, s a legkorábbi magleletek a 16-17. századtól igazolják meglétét. Ilyen módon a különféle tökfélék eredetüket tekintve a közép-amerikai földműves kultúrák emlékeit csakúgy őrzik, mint az ázsiai és afrikai, vagy közép-amerikai növény­termesztők tapasztalatait, nem utolsó sorban pedig az európai parasztok adaptációs munkáját.

Nagydobos (13)

Az amerikai eredetű kapás kultúrnövények – más-más ok miatt – mind igen gyorsan terjednek el az Óvilágban. Van, amelyik élvezeti cikk, stimuláló szerepe miatt (dohány), mások a nagy termésmennyiség, a szorító éhínségek miatt (kukorica, tök). Ezt látszik igazolni Oláh Miklós 1536-os feljegyzése, aki szerint a magyarok „a dinnyét és a tököt számtalan válfajban a szántóföldeken termesztik”. Elterjedésének útja azonban a veteményes kertekből, illetve a nyomáskényszerbe nem eső határbeli kertekből – Balassa Iván tökös kerteket említ a 18. századból -, csak a 19. század elején, derekán vezet a határhasználat kötött rendjébe, első­sorban az ugarföldek fokozatos befogása révén. Nem hagyható figyelmen kívül azonban az újvilági kapásnövények elterjedésénél az a szempont sem, hogy azokat a homoktalajokat kedvelik, amelyek korábban másodlagos értéket képviseltek a hazai földművelésben, továbbá, hogy egy ré­szük egyaránt alkalmas emberi táplálkozásra és takarmányozásra is (a rét- és legelőterületek fokozatos feltörése a 19. század második felétől egyre inkább szükségessé teszi a takarmánynövények termesztését).

A fentebb jelzett gazdasági körben találhatjuk meg a nagydobosiak töktermesztésének fő mozgatóit is. A település határának talajadottságai igen különbözőek, amint arra már a Mária Terézia úrbérrendezését előkészítő bevallás (in-vestigatio) is utal: „Ezen Hellységnek három forduló mezeje vagyon, amellyekben egyéb nem terem rosnál, az egyik for­dulóban ugyan egy darabjában Buza is terem, de az is meg kívánja a trágyázást, és négy ökrökön szántható.” Az eltérő talaj adottságokraFényes Elek geográfiai szótára is felhívta a figyelmet: részint homok, részint termékeny búza föld.(A község az 1832-36-os országgyűlés döntése alapján -Tarpa helyett – Bereg megyétől került Szatmárba.) Az or­szágút lényegében eltérő talajú határrészeket választ el egy­mástól: a homokterületet és a Kraszna mentén fekvő, jó minőségű talajokat. Az utóbbiak sorsa szorosan összefügg az Ecsedi-láp rendezésével, a Kraszna új medrének kialakí­tásával. Luby Margit, a szatmári nép műveltségének kitűnő ismerője kéziratos munkájában – egyebek mellett -Nagydobos példáján mutatta be,- hogy a Nyírség és az Ecsedi-láp községei a 20. században, a vízrendezés után alapozhatták meg gazdasági fejlődésüket, s hogy azon a tájon, ahol azelőtt „még a madár is sírva repült át”, a 20. században már dúsan termő gabona és burgonya földek dicsérik a gazdát.

A dobosi határ azonban nem szabadult ilyen könnyen a víztől. A község képviselő testülete 1932 április 28-án tárgyalta a Kraszna áradásainak ügyét. A testület jegyzőkönyvét érdemes idéznünk, mert arra is rámutat, hogy mindez összefügg a tök gazdasági jelentőségének növekedésével is. A képviselők megállapították, hogy „…a községnek a Kraszna mellett fekvő legjobb szántóföldjei, minden oly esetben, midőn a Kraszna csatornán áradás van, mindannyi­szor víz alá kerülnek. Megtörténik, hogy a víz, nemcsak több napig, de hetekig rajta van a földeken s ekkor az évben az ott lévő földekbe vetett búzát ki kell szántani. Folyó évi Kraszna áradáskor ismét ezen eset állott elő… hogy a Kraszna bal partján elterülő összes fekete földekből a búza­vetést jó részben ki kellett szántani.”

A község gazdálkodásáról, annak változásáról számos részletet árulnak el a határhasználat statisztikai adatai is. A tök az emlékezetben megragadható és a forrásainkban szerelő adatok alapján a háromfordulós határhasználat rendjében kapott helyet, ahol vetésével fokozatosan foglalták el az ugarföldek területét. A három dűlőre osztott úrbéres forduló földek használata lényegében megérte a kollektivizálás időszakát. A Nyírség középkötött homoktalajain máshol is jellemző volt, hogy a nyomáskényszerrel összekapcsolt három fordulóban az őszi gabona, a tavaszi gabona és kapás valamint a pihentetettugar forduló váltotta egymást a határhasználatban. Amíg a „feketén”, a fekete földeken századunkban már szabadgazdálkodás folyt, addig az úrbéres földeken megmaradtak a nyomások. Az ugar területét azonban fokozatosan kapásnövényeknek adták át, más részüket pedig a csürhe, a sertésnyáj járta. A kapások betakarítása után, mint Nagydoboson a tökszabadításkor, ráhajtották a csordát, a növendék jószágokból verbuvált tinógulyát az ugar földjére, s a jószág legelte a muhart, dudvát, tökszárat, össze is vágta, valamelyest megtrágyázta a talajt a gabona alá való leszántás előtt.

Megfelelő adatok híján nehéz rekonstruálni a töktermesztés elterjedésének folyamatát. A helyi hagyomány szerint már az 1880-as években elkezdtek foglalkozni a tök más vidéken való kereskedelmével is. „Az apám szerint az 1880-as években mérték ki az úrbéres gazdáknak a földeket, onnan kezdve volt meg a három fordulós határhasználat. Abban kezdtek el a tökkel is foglalkozni. Az apám legénykorában kezdtek el jobban a töktermeléssel foglalkozni, ahogy elmesélte. A feketeföldi részen – a nagy áradások miatt, amit főleg a nyírvíz okozott -, olyan éhinség volt, hogy egyszerűen nem volt mit enni. A gémet kimentek megfogni, azt hozták haza rúdon, mint a csizmadiák a csizmát a vásárban, azt a gémet ették; nem volt más ennivaló. A homokon meg éppen akkor termett jól, mikor esős év volt… Apám mesélte, hogy még a monarchia idején, mikor nem volt vasút ezen a részen, hordták a dobosiak a tököt meg a krumplit szekerén Beregszász környékére, meg egészen kiGalíciába.. Visszafelé meg leginkább fát, deszkát, fűrészelt árut hoztak, vagy ha nem volt semmi más, hozták a követ. Üresen soha nem jöttek vissza. Sok embernek az volt a megélhetés, hogy lovat tartott és azzal fuvarozott. Egészen Galíciáig eljártak a krumplival, tökkel, hazafelé mindig szállítottak valamit. De nem volt elég takarmány a lovaknak, ezért éjszakasorban legeltették azokat a határban. Akkor még jobban csak krumplit termeltek: volt tök, de nagyban akkor kezdtek foglalkozni vele, mikor a vasút ki- épült.”

Forrásaink, elsősorban a képviselőtestületi jegyzőkönyvek az adatközlők szavait erősítik meg: a nagydobosi  sütőtök az 1920-as évek végére, 1930-as évek elejére vált valóban meghatározó gazdasági tényezővé, ekkorra lett valódi márka név.Ennek folyamatát tanulságos részletesen is dokumentálnunk, hiszen a község jeles terménye már nem csupán mezőgazdasági kiállításokon szerepel, hanem jövedelméből „folyik be” az adó 90%-a.

A Testület először 1934. szeptember l-jén tárgyalja a sütőtök termesztésének és márka-védelmének problémáját.„Képviselőtestület… megállapítja, hogy Nagydobos községnek fő terménye ma már csaknem a sütőtök… a Budapest-i vásárcsarnokban a Nagydobosról származó sütőtököt Nagydobosi sütőtök elnevezés alatt árulják. Minthogy a kereskedők ezen a néven nemcsak Nagydobosról, de más községből vett és Nagydobos vasúti állomáson feladott tököt is ily címen hoznak forgalomba, azért a nagydobosi sütőtök hírét rontják.

A lakosság állandóan foglalkozik sütőtök termeléssel, s évente mintegy 60-80 vagon tököt ad el, s ennek átlagos ára q-kint 5. Pengő szokott lenni. Ebből világos, hogy Nagydobos község főterménye csaknem a sütőtök.

A sütőtök nemesítése érdekében az volna elkerülendő, hogy a fordulóban és a töröskei dűlőben más tököt, mint sü­tőtököt ne lehessen termelni s akkor kiváló minőségű és fajú tök kerülne forgalomba.

Képviselőtestület a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamara segítségét kéri, hogy eddig a község saját erejéből nemesített s már Budapesten is keresett sütőtök termését nagyobb mértékben előmozdítsa, s a községet megfelelő utasítással lássa el.

Nagydobos (2)

Megállapítja a képviselőtestület azt is, hogy a környékbeli községekben ily minőségű tök nem terem. A sütőtök termesztési helye sárga homok; altalaja veres agyag. Elrendeli, hogy ezen határozat a Tiszántúli Mezőgazdasági Kamarának megküldessék azzal, hogy az évi várható termés 60-80 vagon.” Ugyanakkor sütőtök mintákat küldenek elemzésre is a Magyar Királyi Országos Chemiai Intézetnek. Mivel a községben minden adófizető foglalkozik sütőtök termesztésével, azért a márkázás és a vegyelemzés ” költségeit – a birtokosság pénztárából – a testület megtéríti, az ügyben eljáró tag útiköltségével együtt.

1934. november 14-én a Testület ugyancsak önálló napirendi pontként tárgyalja a sütőtök ügyét. „Közjegyző előterjeszti a Képviselőtestületnek budapesti útja eredményét, előterjeszti, hogy az országos kiállításra felvitt sütőtököt a kiállításon elhelyezte, s az úgy a szakkörök mint egyesek elismerését érdemelte ki… Bejelenti, hogy a sütőtököt a földmívelésügyi Miniszter engedélye alapján az Országos Chemiai Intézet díjtalanul vegyelemezte, s az arról szóló bi­zonyítványt ki is adta.

Szakkörök előtt ismertette a sütőtök termelését, mind­nyájan azt a kifogást adták elő, hogy a nagydobosi sütőtököt lehetne tovább nemesíteni és pedig úgy, hogy ha megakadályoztatnék a sütőtöknek a takarmánytökkel való elfajulása, mely a minőséget rontja.

Képviselőtestületnek azt az indítványt terjeszti elő, hogy a Képviselőtestület hozzon egy olyan értelmű szabályrendeletet, mely szerint az úrbéres fordulók, töröstelke, ló-nyi, Schweitzer tag, Schönwald tag – egyáltalában a felosztott s kisbirtokosok által fordulós rendszer szerint művelt ingatlanoknak abban a fordulójában, melyben az évben sütőtök termeltetik, semmiféle más tököt mint sütőtököt vetni nem szabad.

Egyesek azért, hogy a sütőtök elfajuljon s a termelendő tök nagyobb legyen, vetnek bele takarmány tököt s ezáltal nemcsak maguk, de a szomszédok termelését is megrontják s értéktelen tököt termelnek, melyet a kereskedők nem vesznek át. Ez által a község lakosságának nagy anyagi és erkölcsi kárt okoznak.

Előterjeszti, hogy a képviselőtestület mondja ki határozatképpen azt, hogy a fenti fordulókba más tököt mint sütőtököt termelni nem szabad, s aki ezen határozat ellen vét, veteményét a községi elöljáróság a fél költségére kivágathatja s ellene a kihágási eljárást meg is indíthatja, mely esetben bírsággal lenne büntethető. A kihágási eljárás lefolytatására a járási főszolgabírói hivatal az illetékes.”

A fenti jelentést a testület jóváhagyta, s megbízta a körjegyzőt, hogy a Kereskedelmi Minisztériumnál járjon el a sütőtök szállításának kedvezményes tarifája ügyében, „mint- hogy Nagydobos község főterménye a sütőtök, en­nek értékesítésétől függ a község adófizetési képessége s a lakosság megélhetése is.”

A nagy dobosi sütőtök históriájának talán legfontosabb dokumentuma a község képviselőtestületének 1935. évi jú­lius 28-i ülésének jegyzőkönyve, melyet alább részletesen bemutatunk.

Sütőtök márkázása:

Körjegyző előterjeszti a sütőtök márkázására és fajtisztaságára vonatkozó szabályrendeletet elfogadása és határozat hozatal céljából.

Felmutatja és felolvassa Budapest Székesfőváros Vá­sárcsarnokainak Igazgatósága 9229/934. sz. leiratát, mely szerint a sütőtökkel való visszaélések megakadályozásának egyedül az az egy módja van, ha a nagydobosi sütőtök márkázva lesz. Felolvassa a szabályrendeletet, kéri annak elfogadását.

Ezután hozatott a következő egyhangú 17/1935. Kgy. Határozat Nagybodos község Képviselőtestülete tekintettel arra, hogy a nagydobosi sütőtök termelése s annak fajtisztasága a község eminens érdeke, mert a község lakosságának az évenkénti több mint 100 vagon eladásából a legtöbb jövedelme van, a felolvasott alábbi szabályrendeletet teljes egészében elfogadja:

Szabályrendelet a nagydobosi sütőtök termelése és nemesítése tárgyában.

l.§. Nagydobos község határában lévő I. II. III. ford. Töröstelke, Lónyi, Schwitzer, Schönwald féle felosztott s fordulókban használt birtokon a sütőtök termelésére kijelölt fordulókban, illetve azoknak a sütőtök termelésére kijelölt járásában, más fajtájú tököt, mint sütőtököt termelni nem szabad.

2.§. Minden birtokos köteles ősszel a saját termelésére szánt magnak való sütőtököt kiválasztani, hogy az fajtiszta és kiváló minőségű legyen. Elvetni csak ennek magját szabad.

3.§. Mindazon birtokosok, akik a sütőtök termelésére kijelölt helyen más fajtájú tököt vetnek s ezáltal nemcsak a maguk terményét, de a szomszéd birtokosok terményét is megrontják, kihágást követnek el, s a szomszédoknak okozott kárnak megtérítésén felül az 1894. évi XII. t.c. 94. §-ának i. pontja alapján büntettetnek.

4.§. Köteles a községi elöljáróság gondoskodni arról, hogy a sütőtök termelők névjegyzékbe vétessenek, s minden sütőtök az érés előtt 8-10 nappal a községi elöljáróságnál őrzött bélyegzővel a termelő által elláttassák. Ezen bélyegzőt a termelők által választott tanács egyik tagja viszi a helyszínre s annak ellenőrzése mellett történik a bélyegzés.

5.§. Jelen szabályrendelet felsőbb jóváhagyás után válik jogerőssé s azonnal életbe lép.

Jelen szabályrendelet 15 napi közszemlére való kitétele s annak megtörténte után a felsőbb jóváhagyásra való felterjesztése elrendeltetett.”

A márka-védelem és a bélyegzés csak részben tudta megoldani a felmerülő problémákat. Csak magunk két bélyegzőt ismerünk, de vélhetően több is volt, így a márkanév bepecsételése igazából nem hitelesítette a nagydobosiak terményét. Vannak jelzések, amelyek azt sejtetik, hogy a szomszédos községekből is útra kelt „nagydobosi sütőtök”, de a helybeli gazdák financiális érdeke is a rövidebb távú gondolkodást pártolta, s nem a jeles termény hosszú távú védelmét.

Mindezekkel együtt, az 1940-es években a sütőtök változatlanul nagy gazdasági hasznot jelentett, jóllehet a háborús időszak meggátolta értékesítését. A háborút követő ellátási nehézségek idején viszont megnövekedett jelentősége: Ózd, Miskolc, Diósgyőr népességének élelmezéséhez nagyban hozzájárult a nagydobosi tök.

A tök vetésterületét az egyes családok munkaereje. szabta meg, ritkább volt a kapások részes művelése. 1-1.5-2 kh területen vetették a kis parcellán gazdálkodók csakúgy, mint a tehetősebbek. Két kisholdon (2400 négyszögöl) akár 150 q is megtermett ősszel szinte egyszerre, készpénzért le­hetett értékesíteni Amíg egy kat. holdon akár 100 q sütőtök is megtermett, addig gabonából 10 q sem, ugyanakkor a második világháború előtti és az azt követő években a tök mázsánkénti ára megközelítette a gabonáét.

Ha a töknek jó piaca volt, a termés november 1-jére elment a községből. A gazdák mutatós csomókba rakták össze a tököt, a pesti és más vidéki kereskedők az utcákat járva vásárolták fel terményüket. Alkalmaztak felhajtókat, szenzorokat is (pl. Hangtér Szabó István), akik az üzletet közvetítették. A lekötött mennyiséget a gazdák a vasútállomásra fuvarozták, ahol azt lemázsálták és vagonba pakolták. A nagy fővárosi piacok és vásárcsarnokok (pl. Haller piac) tonnaszám értékesítették a dobosi sütőtököt.

A gazdák olykor maguk is elmentek árulni a terményüket: vagont béreltek, s azzal szállítottak a fővárosba, Szegedre. Voltak helybeli felvásárlók is (pl. Mester László és Németh Sándor), akik ugyancsak részt vállaltak az értékesítésben. A töktermés dömpingje idején kilométeres szekérsorok tartottak a vasútállomás felé.

A helyi hagyomány szerint volt olyan év, amikor még azt a sütőtököt is elvitték a kereskedők, amiből a gazda a következő évi vetőmagot már kiszedte. Voltak persze gyengébb évek is, amikor nehézkesen ment a piac, s egyes gazdáknak kárba veszett a Pestre szállított termésük, mert nem tudták azt értékesíteni. Bizonyos azonban, hogy az 1940-es évek végén a töknek jó piaca volt, s minden gazda termesztette azt. A termőterületről konkrét számadatunk nincs, de egy érdekes adat a rendelkezésünkre áll, ami a korszak sajátosságára is fényt vet. 1949-ben Nagydobos község Ópályival állt munkaversenybena gyomirtásban. A verseny második szakaszáról készült jegyzőkönyv szerint a háromnál többször kapált növények (dohány, dinnye, sütőtök és cukorrépa) területe a határban 334 kh-t foglalt el, s az összes (1527 kh) kapás területének 22%-át adta.

Nagydobos (1)

Nem kétséges, hogy mintegy két évtizedig a sütőtök meghatározó tényező volt a nagydobosiak gazdálkodásában. Jelentőségének csökkenését, a töktermelés elmúlását több tényezővel is magyarázhatjuk. Első helyen kell említeni a fogyasztási szokások megváltozását: a sütőtök elvesztette korábbi szerepét a táplálkozási struktúrában. Bár a kollektivizálás nem kedvezett a különleges növénykultúráknak, s nem igen tisztelte a termesztési hagyományokat sem, a termelőszövetkezet megalakulása után pár évig még termesztettek tököt kisebb területen, ám annak már nem volt piaca. A háztáji gazdaságok nem voltak alkalmasak – a fenti okok miatt sem – a hagyományos növénykultúra átörökítésére, s a döntő változást éppen az ő révükön hozta az almatermesztés, főleg a Jonathán megjelenése, ami egy időre a sütőtökhöz hasonló jelentőséggel bírt az egyes családok gazdálkodásában.

A fentiek együttesen okozták azt is, hogy a „hagyományos” nagydobosi sütőtök elfajzott, s mára annak újbóli előállítása a cél.

2. A nagydobosi tök termesztésének alakulása számos vonatkozásban párhuzamos a kultúrnövény hazai törté­netének változásával. A nem nagy területen főterményként vetett tök mellett 500 ezer – 1 millió holdon termesztettekmellékterményként takarmánytököt. 1919-1938 között országosan mintegy 110%-kal nőtt a mellékterményként művelt vetésterület, ami az állatállomány megnövekedett szükségleteit jelzi. A főterményként termesztett tök területe az 1920-as években átmenetileg csökken, de amikor – a gazdasági válság hatására – újra az állattenyésztés felé fordul a figyelem, ismét emelkedik ennek a vetésterülete is. Különösen a takarmányban szegény Alföldön kedvelték a gazdaságok ezt a bő hozamú növényt, s annak terméshozama a két háború közötti időszakban a 10 millió q-ról 22-24 millió q-ra növekedett. A főterményként termelt tök vetésterületének 75-78%-a ebben az időszakban az Alföldre esett, ahol a szántóterületének aránya elérte az összes terület 0,2%-át. Nem csupán a paraszti üzemek termelték: 10-12%-a a nagy­üzemek területére jutott, igaz, ott főleg a cselédek, kommenciós parasztok termesztették. Piacra ritkán került, inkább önellátást szolgált. Kevés kísérlet volt a fajtajavításra is a két háború között: mezőgazdasági kamarák törekedtek az eredményesebb speciesek előállítására. Az új fajták az 1930-as évektől elsősorban vetőmagcserével terjedtek.

Nézzük meg ebben az országos képben a nagydobosi sütőtök helyzetét.

Bár a 18-19. századi gazdasági irodalom a növény nagyobb mérvű elterjedésének időszakában teljesen közönségesnek tartja a tök köztes vetését, ami elsősorban a burgonyával vagy kukoricával való közös művelést jelentett, a kapásnövények általánossá váló soros művelése fokozatosan háttérbe szorította a köztes művelést. Az alföldi tájakon, különösen a homokvidékeken az is hozzájárult ehhez, hogy a kapásnövények korábban másodlagos értékű vetésterületeken terjedtek el, s akár jelentősen nagyobb gazdasági eredménnyel kecsegtettek, mint a gabonavetés.

A nagydobosi gazdák számára a sütőtök termesztése igen nagy gazdasági értéket termelt, így valójában fel sem merült a köztes vetemények lehetősége. Arra számos példa volt, hogy a tökföld két szélére egy-egy sor krumplit ültettek, ami el is választotta a mezsgyében a parcellát a szomszédtól, a tök tábla belsejébe alkalmanként kis darab dinnye, mák kerülhetett. A mezsgyébe ritkán egy-egy sor paszuly is került, mindezek azonban másodlagos gazdasági jelentőségűek voltak. Hasonlóan ritka volt az is, hogy a tök vetése lett volna másodlagos a művelésben. Vidékünkön nincs nyoma a tök másodvetésének, s igen ritka az is, hogy szőlők végében, gyümölcsösökben tököt vetnének, s másodlagos szerepe a kertekben is. Századunkban a tök a határhasználat kötött rendjének részese volt.

Újabb kísérletnek számít, hogy a sütőtök – 3 méternyi – sorközét csillagfürttel vetik be – különösen azok; akiknek kevés az istállótrágyája a föld tisztes javításához. A korán virágzó csillagfürtöt még a tök futását megelőzően beleszántották a talajba. Bár nem kellett kapálni utána a közöket, mégsem hozott olyan jó termést a tök, mintha jó minőségű istállótrágyát kapott volna.

A jó minőségű sütőtök biztosítása a gazdáktól sok és sokféle munkát igényelt. Egyik meghatározó mozzanata volt ennek a megfelelő minőségű vetőmag gyűjtése, illetve megszerzése, ami sok tekintetben összefüggött a dobosi sü­tőtök márkavédelmével (erről az előzőekben részletesen ír­tunk). A legjobb fogyasztási tulajdonságokat átörökítő vetőmag kiválasztása már az előző évi termés behordásakor megkezdődött. Már amikor a portán lerakták a szekérről a behordott termést, a legjobb formájú tökökből már akkor félretettek vetőnek. De csak a fogyasztás során derült ki, hogy valóban jó minőségű e az adott termés: csak akkor hagyták meg a magját, ha a tök húsának megsütve is kiváló íze volt.

A mag gyűjtésének és tárolásának többféle módja élt egymás mellett. Voltak, akik a kivágott magházat vékony, rugalmas pálcákra fűzték fel, s úgy szikkasztották meg az eresz alatt, illetve olyan helyen, ahol jól járt a levegő. Má­sok, amint a tököt baltával szétvágták, kiszedték és szétterí­tették a magokat, s úgy hagyták megszáradni. Ha az időjárás nedves, párás volt, akkor a tűzhely fekvő kéményén, illetve a tüzelőberendezés körül szárítgatták ki a magot. Használták erre a célra a lapos komlószárító kosarat is. Mikor a mag megszikkadt, átdörzsölték, kicsit megszelelték, s úgy tették a téli tárolására szolgáló vászontarisznyába (hurkos). így akasztották fel a padra, szellős helyre, ahol az egér sem fér­hetett hozzá. Voltak, akik meg is mosták a vetőmagot, s úgy szárították ki, de ez nem volt jellemző. Ha pálcán szárították ki a magot és magházat, akkor akár azon is feltették a padra.

A kereskedők alkalmanként azt a jó minőségű tököt is megvették, amiből a gazda kiszedte a magot. Voltak, akik nem szenteltek ilyen figyelmet a vetőmagnak: mikor fogyasztásra kiválasztottak egy-egy tököt, ha jó minőségűnek találták, annak a magját szedték meg, de kikerülhetett vetőmag akár a sertésnek, szarvasmarhának adott tök megvágása után is.

(A tök vetése előtt az igényesebb gazdák próbavetést végeztek: ládikába, virágcserépbe elvetettek 10-20 szem magot. Mikor kikelt, bent a házban, megszámolták, hogy milyen arányban bújtak ki a szemek. Ha 10 szemből 8 ki­csirázott, akkor jó kelés volt várható, s elég volt ha fészken­ként 2-3 szem magot tettek a földbe. Ha gyengébb volt az elővetés, akkor 4-5 szem is a földbe került egy-egy fészek­ben.

 

Akinek nem volt jó minőségű vetőmagja, az ismerős­től, rokontól kért. Szívesen adták, ez nem volt falun belül nagy érték, ugyanakkor igen nagy jelentősége volt a másik gazda, család gazdasági esélyeit illetően.

Az eredményes termesztés másik feltétele a talajerő utánpótlása, a kiadós trágyázás volt. Ennek persze minden földművelő üzemben nagy szerepe van, ám a vizsgált terület homokos talajain enélkül elképzelhetetlen az eredményes gazdálkodás. A tök igényelte is a friss trágyázást, amit két­féle módon oldottak meg. Voltak, akik egész tél folyamán kihordták a földre a trágyát, amit aztán közvetlenül a vetés előtt szántottak le. Mások csak közvetlenül a tökvetés előtt hordták ki a földre az istállótrágyát: lehetőleg ért trágyát, ami azonnal javította a talajt. Még a tavaszi trágya is hasz­nosult a tökvetéssel: a jó gazda azonnal leszántotta, hogy a böjti szelek azt ne szárítsák ki, ne veszítsen értékéből. Volt úgy, hogy megkezdték szántani a földet, s a parcella végén már kezdték is vetni utána frissen a tök magját. A szomszéd falvak gazdái olykor értetlenkedtek is, hogy a dobosiak nem a tök alá trágyáznak, hanem a majdani őszi gabonavetés alá.

Ha a talajerőt bőséges trágyázással sikerült pótolni, ak­kor a tökmagot közvetlenül vetették, ha nem, akkor fészekbekerült a vetőmag. Ilyenkor kosárban vitték a trágyát, vagy – erre a célra gyűjtött – erdei magházföldet a sorokhoz, s a kapával vágott kis gödörbe kevés trágyát (földet) tettek, arra kevés homokot húztak, majd a fészekbe 3-5 szem magot vetve azt betakarták. (Bokrolásnak is mondták a fészek el­készítését, hasonlóan az első kapáláshoz.) Ha nem fészekbe vetettek, akkor a magot kapával vagy sarokkal juttatták a ta­lajba: utóbbi esetben a vető ember a sarkával mélyítette ki a mag helyét, s lábbal is takarta azt be földdel. Próbálkoztak egyes gazdák azzal, hogy 2 rendet összeszántottak, s abba bokrolták bele a sütőtököt. A tököt mindig bakhátra, tették, s ott alakították ki a fészket a magok számára. A vető kötőbe tette a magot, úgy haladt és juttatott abból a földbe a sorok rendjében. Ha kis területen vetettek, előfordult, hogy kézzel szúrtak le – tövenként – 3-4 szem magot, hogy azok hamar kikeljenek.

Miközben a tök vetéséhez országszerte számos hiede­lem kapcsolódott, melyek többségét ismerik pl. a közeli szatmári dinnyetermesztő falvakban (Papos, Jármi) is, Nagydoboson nem jutottunk nyomára ilyennek. Nem volt szerencsésnek számító napja a vetésnek sem, vethették nők vagy férfiak, s nem bukkant fel terepmunkánk során semmi­féle rituális cselekvés sem ehhez kapcsolódóan. Hasonlóan másfajta munkákhoz, a tökvetésben végzett feladatok előtt is csak rövid fohászt mondtak: Istenem, segíts!

A tök vetésének idejét az időjáráshoz igazították: álta­lában május első hetében kerültek a magok a földbe. A föld akkorra már valamelyest felmelegedett, a vetés – főleg ha fészekbe került – pár nap alatt kikelt. A tökvetés elég ké­nyes, nem szereti, ha a hideg bántja.

A vetés, illetve ültetés helyét előre nem jelölték be, csak a szántás rendjén haladtak. A vetés tőtávolsága a mű­velés módjával változott: az ekekapa elterjedésével általá­ban 3 méterre nőtt a sortávolság, a tőtávolság sem lehetett kevesebb 1,5-2 méternél, hogy a tök szét tudjon futni, s kö­zé lehessen menni a kapával, ekekapával, akár boronával.

Csak rendkívül halvány emléke él a szórva való vetésnek, amikor a kikelt töveket ritkították, rendezték sorokba a csi­rák megindulása után.

A tök ugyan meglehetősen munkaigényes növény, de a laza dobosi homoktalajon gyorsan és könnyen ment a mű­velése. Ápolása a gazda gondosságától, nem utolsó sorban a család munkaerejétől függött. Jellemző, hogy a tök ter­mesztéséhez speciális mezőgazdasági eszközt nem használ­tak, ugyanazokkal a szerszámokkal, kapákkal stb. művelték meg, mint a többi növénykultúrát. A felhasznált kapa mére­te, formája, súlya a vele dolgozó emberhez volt méretezve, igazítva. Az asszonyok kapája kisebb, könnyebb volt. Vál­tást az 1940-es évektől terjedő ekekapa és a széles járom je­lentett, ami igen lassan terjedt el: csak az első két kapálásnál volt használható, s csak a vetés közit lehetett vele megmű­velni, asorját nem. Az 1960-as évektől jött divatba a saraboló, ami a homoktalajok gyomtalanításának praktikus szerszáma, s használata mára igen elterjedt.

A tököt általában háromszor kapálták meg, kevesen vállalkoztak a negyedik gyomtalanításra. Mikor 2-3 szikle­vél kibújt, akkor megkapálták a töveket. Második alkalom­mal még ugyancsak hozzányúltak a bokrokhoz is, utána már csak a közét sarabolták. Az első alkalommal kiegyelték a ve­tést: általában két szálat hagytak meg egy tövön. A második kapálás akkor volt, mikor már legalább négy levélben volt a tök. A kapálások ideje az időjárástól, csapadéktól függött. A tök alapvetően jól tűrte a szárazságot, jobban, mint a sok esőt. Amikor az ina megkötött a töknek, akkor már a tőhöz nem volt szabad hozzányúlni, mert sárgult utána a levél is. Harmadik szóra (harmadik kapálás) már csak a közét lehe­tett megmunkálni a vetésnek: ez leginkább aratás után volt már, június végén, július legelején. Ilyenkor már csak megigazgatták a szárakat, hogy az indák ne fussanak össze. Szé­gyen volt, ha nyakig gazos volt valakinek a tökföldje, így annak munkálására sok energiát fordítottak. Ekekapálásnál ugyancsak két oldalra hajtogatták az indákat, s volt, hogy még a boronával is végigmentek a sorok között.

Ellentétesen vélekednek a gazdák a virágos szárak rit­kításáról, a termés számának befolyásolásáról. Többen vol­tak, akik nem nyúltak a virágokhoz, megfakadt szárhoz, s úgy vélték, hogy a növény maga ledobja a fölös virágot, -amit nem tud megérlelni. Általában 2-3 virágot hozott és nevelt fel a tök. (A meddő, meg nem porzódott tökvirág ne­ve fattyú, illetve hattyú}Kevesebben voltak, akik megkoccsozták a tököt: egyik hajtását, virágát lecsípték, hogy a másikat ki tudja nevelni. Az oldalhajtásokat, főleg ha sűrűb­ben vetették a tököt, levágták, legfeljebb kettőt hagytak meg egy tövön. A koccsozást akkor végezték, mikor a termés di­ónyi volt. Mint jeleztük, általánosabb volt, hogy a második kötési is meghagyták, sőt, a szarvasmarhával még a gyenge harmadik kötés termését is feletették.

A harmadik kapálás után a tökföldre már senkinek nem volt szabad bemennie: a csősz vette birtokba a területet, a gazdákat, főleg pedig az idegeneket távoltartotta onnan. A tökföldnek külön csősze volt, akit egy-két hónapra fogadtak fel. E mezőőröket nem a község, hanem az érintett gazdák fogadták fel. A szedés előtt 2-3 héttel a tököt lepecsétel­ték: az esküdtés a gazda járta végig saját földjét és bele­nyomták a még gyenge héjba a Nagydobosi sütőtök feliratot, ami még szépen kiforrt a termésben. A bélyegző a községé volt, maga a pecsételés pedig hivatalos aktus. Az emlékezet szerint, később már több bélyegző is volt, s ez hozzájárult a márkaként ismert sütőtök elfajzásához, a falu­ból való „kikerüléséhez”, a termesztés felhígulásához.

A tökszabadulás vagy tökszabadítás a falu valódi ünne­pe volt: egyesek szerint nagyobb ünnep, mint a búza hordá­sa, az aratás napja. A községházánál mindig kidobolták a tökföld szabadulásának napját: a szedés és behordás munká­ját csak egyszerre volt szabad megkezdeni. Ennek időpontja általában Kisasszony-nap (szeptember 8.) körül volt, koráb­ban nem. Ilyenkor viszont aránylag kevés idő állt rendelke­zésre: a határhasználat kötött rendjében az őszi gabonának (rozs) még szeptember folyamán a földbe kellett kerülnie. (A közös tökszabadítás egészen a tsz. megalakulásáig meg­volt.)

A tök leszedése és behordása általában 2-3 nap alatt le­zajlott. A tököt a száránál fogva megemelték, ami így a tőről lerepedt. Vigyáztak rá, hogy a estimája, ne törtjön le, mert akkor a termés beázott és megromlott. A család egyik része a földön tevékenykedett, szedte, összehordta és szekérre rakta a termést, másik része pedig otthon segédkezett a le-pakolásnál. Kemény munka volt, reggeltől estig dolgoztak, sőt, még éjszaka, lámpafénynél is hordták be a tököt a faluba.

A tökszabadításkor a korcsmák kitelepültek a határbeli keresztutakhoz. Egy-egy pohár borért, kupica pálinkáért a gazdák egy-egy sütőtököt adtak cserébe. Ment a lacikonyházás is a határban, de odahaza is nagy sütés-főzés folyt. Volt olyan, aki pálinkát árult, s egy nap alatt összeszedett annyi tököt, mintha egész nyáron át kapálta volna. Minden 5-600 méterre állt valaki, s kínálgatta a szekérrel arra járókat.

A tököt az udvaron csomókra rakták. Úgy igyekeztek pakolni, hogy mutasson az utca felé, s az arra járó kereske­dőt a portára csábítsa. Azon voltak, hogy a tök a telet már ne érje meg odahaza, mert akkor már nehezebb volt az értékesítés. Ha mégis beállt a fagy, akkor szalmával, kukori­caszárral takargatva próbálták megvédeni a termés értékét. Bár azt tartották, hogy akkor jó a sütőtök, ha a dér megcsípi, ezt az értékesítésre váró termés esetén egyáltalán nem igye­keztek érvényesíteni.

3. A jobb gazdák már a határból való behordáskor el­különítették a különböző minőségű tök termést, s azt általá­ban háromfelé válogatták. A legjobb minőségű volt a vető vagy étkezési tök, a leggyengébb pedig ment takarmánynak. * A kettő közötti jelentősebb rész ment értékesítésre, az adta a termesztés közvetlen anyagi hasznát.

Emberi fogyasztásra a legjobb minőségű, legcukrosabb, legérettebb tököt szánták. Voltak bizonyos praktikák minőségének megítélésére, – pl. az a jó sütni való, ami nem süllyed el a vízben, úszik a víz szinén stb. -, valójában azonban a közvetlen tapasztalás volt a döntő szempont. Ha a jószágnak szánt tökben igazán jó minőségűt találtak, ak­kor az emberi fogyasztásra került, de lehetett a dolog fordít­va is.

A faluban a sütőtök fogyasztása, hasonlóan más szat­mári falvakhoz, teljesen közönséges volt. A tehetősebbek nem kedvelték, legfeljebb alkalmanként ették, a szegény embernek viszont télen jószerével mindennapos tápláléka lehetett. Bár a dobosiaknak a sütőtök értékesítése jelentős hasznot hozott, maga a fogyasztás nem volt jelentősebb, mint bármelyik hasonló településen. „Apám mesélte, hogy mikor gyerek volt, akkor úgy ment, hogy az ő apja korán felkelt, télen a szalmával kifűtötte a boglyakemencét, ami volt a házban, abba beleöntött egy kis kosár krumplit meg betett egy sütőtököt – mire a gyerekek felkeltek, az már megsült, az volt a reggelijük. Disznóölésig ez így ment, ez volt a reggeli.”  A két világháború közötti időszakban, nem utolsó sorban éppen a sütőtök termesztésének következté­ben, a sült tök már nem volt a helyi táplálkozás alapja, s in­kább csemegeként fogyasztották. Megsütötték a tűzhely sütőjében, vagy a katlan parazsán. Főzték a katlanban a jó­szágnak a krumplit, félrekotorták a parazsat, beletettek egy darab tököt. Feketére égett ugyan, s le kellett venni a haját, de jól megsült, parázs volt, jó íze volt. Megfőzték a tököt pépnek is: vízben főzték, s széttörték, szétnyomták, mint a krumplit. Volt, aki cukrot szórt rá, volt aki inkább borssal szerette. Szaporították a főtt tökkel a lekvárt: körtéhez, al­mához főzték hozzá. Az 1970-es években a nyíregyházi konzervgyár termeltetett új fajtájú sütőtököt: Tyúkodon ké­szítettek belőle bébiételt.

Nagyobb hangsúlyt kapott a sütőtök a takar­mányozásban. A szarvasmarhának és a lónak csak úgy ad­ták, ha a magvát kiszedték: a ló szélkólikái kapott tőle. A lovaknak és a teheneknek gyakran feldarabolták a tököt bal­tával vagy késsel, hogy a jószág meg tudja azt fordítani a szájában. A sertések – hizlalásukban a töknek meghatározó szerep jutott -, éppen csak elhasítva kapták meg a töktakarmányukat. A kiszedett magot főtt krumplira, moslékra téve kapták meg, de megették magában is 3-4 tök kiszedett mag­vát, magházát.

Farasang idején a disznótökből töklámpást csináltak a legények: belsejét kivájták, kiszárították, „szemet” és „szá­jat” vágtak rá. Gyertyát állítottak bele, s este ezzel ijesztget­ték az utcán járókat.

A tökmagolaj készítésének és felhasználásának jelleg­zetes körzete a Dunántúl nyugati része, amihez képest az or­szág keleti felében másodlagos jellegű a növény ezen haszna. Szatmárban általában a napraforgó a legfontosabb olajnövény, nem volt ez másként Nagydoboson sem. Nem ismeretlen azonban a tökmagolaj használata: Parasznyán ré­gen ütöttek ilyen olajat is, s számosan úgy vélik, hogy a napraforgó nagyobb mérvű elterjedése, az 1920-as évek előtt ennek nagyobb jelentősége lehetett. A tök sűrűbb olajával néhányan sütöttek és főztek is. Szappant is főztek a tökmagolajból: marószódával főzték össze. Bár kissé kelle­metlen szaga volt, jól felázott a forró víztől és jól tisztított.

Nagyobb jelentősége volt a tökmagnak a jószág takar­mányozásában: elsősorban a sertésnek adták, s jó giliszta­hajtónak is tartották. Megszárítva tengerivel is össze­darálták, s a baromfival is etették.

A második világháború előtt a tökmagból sokat elad­tak. Vitték ezt a Feketére: a Szamos-mente és a Tisza-mente falvaiba. Keresték a felvásárlók is, akik más vidékeken is terjesztették a nagydobosi sütőtököt. Paradox módon, ma nem Nagydoboson terem az a tök, aminek magját – Nagy­dobosi sütőtök néven – fémzárolva árusítanak a mezőgazda­sági szakboltok.

[slideshow_deploy id=’89753′]

Vélemény, hozzászólás?