A régi háztartásban sokféle cserépedényre volt szükség. Területünkön állandó, számottevő fazekasság csak a 17. századig volt. Így később az edényeket a vásárokon szerezték be. A nagy kerámia központok fazekasai elhozták áruikat a naményi vásárba, ahol több központ gyártmányai találkoztak. A kiállított anyaggal területünk változatos kerámia anyagának származását mutatjuk be.

A látványraktár darabjait a kastély pincéjében tekinthetik meg a látogatók.

  A Beregi Múzeum másik épületében, a Rákóczi út 13. alatt (Máthé kúria) lehet megtekinteni a régi beregi iskolát bemutató kiállításunkat, benne a szemléltető eszközök számtalan fajtáját.

Itt megismerkedhetnek az érdeklődők a kis falusi iskolák berendezésével, láthatják a hosszú iskolapadokat, az iskolába járó gyermekek viseletét, felszerelését, az írástanulás eszközkészletének változásait, az olvasni tanulók ábécéit, a „Hármas kistükör” többféle kiadását, amelyből az alapvető földrajzi és történelmi ismereteket tanulták meg a gyermekek.

Láthatjuk a különböző fali síktérképeket és domborműves térképeket, az oktatásban használt képeslap-sorozatokat, kőzetgyűjteményt,  golyós számolót. A kiállítás egyik kuriózuma a régi  diavetítő, valamint a hozzá tartozó mintegy 440 darabos üvegdia-sorozat válogatott együttese. Az érdeklődők a teljes oktatási diasorozat digitális változatát is megtekinthetik a kiállításban.

A kiállítás előzetes bejelentkezés alapján, hétköznap 9.00 és 16.00 között tekinthető meg.  

  A kiállítás az őskőkortól (Kr.e. 250000 – 8000) a XVIII. századig terjedő időszak kultúráinak tárgyi hagyatékából nyújt ízelítőt. Megtalálhatók benne az őskori ember mindennapi használati eszközei,  az ünnepi alkalmakkor viselt ékszerek, a harcok során alkalmazott fegyverek, a mesterek szerszámai, a vallási ritusokhoz használt tárgyak és számos, a temetéskor a halott mellé helyezett, a túlvilági életre szánt sírmelléklet.

  A kiállítás a múzeum régészeti gyűjteményébõl két országos, sőt nemzetközi érdeklődésre számot tartó részt emel ki: a bronzkor és a császárkor (Kr.u. I. század –  476) leletanyagát. A bronzkor késői szakaszában (Kr.e. 1400/1300 – 800) a Beregben és környékén különböző okokból földbe rejtett óriási mennyiségű tárgy, az  utóbbinál a virágzó beregsurányi fazekascentrum örvend széleskörű tudományos ismertségnek.

A régészeti kiállításnak egyik nagy látványossága a beregsurányi fazekasok által használt – ásatási eredményeken és néprajzi megfigyeléseken alapuló – edényégető kemencék méretarányos modellezése. A másik a Felső-Tisza-vidékén  megtelepült germán törzsek, a vandálok/viktoválok fegyverzetének másolatokkal történő bemutatása.

  Az öntöttvas, de főként az öntöttvas tüzelőeszközök megjelenése a háztartásokban az élet minőségét változtatta meg.
Az első díszes öntöttvas kályhák a XVI. században német földön jelentek meg. Kezdetben fejedelmi, főúri kastélyok elegáns, művészi kivitelű tárgyai voltak és a főnemesek ajándékozták azokat egymásnak.

A Kárpát-medencében az első darabokat csak később, a XVIII. század közepe táján kezdték gyártani. Többségük megrendelésre készült, főként nemesi udvarházak, kastélyok használati tárgya, dísze volt. Az esztétikus kivitelű, praktikus tüzelőberendezéseket hamar megkedvelték és gyorsan terjedt más rétegek körében is. Gyártásukba először a MUNKÁCSI gyár kapcsolódott be, de tömeges gyártásuk csak később indult. Akkor, amikor a Rákóczi szabadságharc bukása után a munkácsi birtokot a Rákócziaktól elkobozták,   és a Meinzi Érsekségtől azt a vashámorokkal együtt a Schönbornok megörökölték. Ők nagy fantáziát láttak a háztartási vasöntvények, elsősorban a kályhák gyártásában. Hogy minél eladhatóbb legyen, komoly piackutatást végeztek.   Majd morva munkásokat telepítettek a vashámor köré, és Frigyesfalva néven egy központot hoztak létre, ahol aztán kiváló formatervezőkkel tömegesen indították be a kályha, majd fokozatosan egyéb háztartási eszközök gyártását. A nagy népszerűségnek köszönhetően olyan nagy volt az öntöttvas kályhák és egyéb eszközök – tintatartók, levélnehezékek, képkeretek, dísztányérok vagy a háztartási eszközök közül a különféle mérlegek, darálók, vasalók, vasalóalátétek, szép tarkedlisütők – iránti kereslet, hogy a háztartási eszközök, de főként a kályhák gyártásába a XIX. század közepén a DOLHAI VASÖNTÖDE is bekapcsolódott.

   A XIX. század közepére már alig volt olyan kisnemes vagy polgárcsalád, ahol a szobában ne lett volna ott az öntöttvas kályha, és – fokozatosan a petróleumlámpa terjedésével – a díszes öntöttvas asztali és függőlámpa.
Az öntöttvas tárgyak különlegesen szép, művészi formája és díszítése ma is szemet gyönyörködtető.

Gyűjtésüket Csiszár Árpád még az 1960-as évek második felében kezdte el. A legnagyobb érdeme az volt ebben, hogy felhívta a hazai közvélemény figyelmét erre a már-már feledésbe merült hazai ipari termékre.

A kiállításban gyűjteményünk legszebb darabjait mutatjuk be.

  A Lónyay család a XIV. században került Vásárosnaményban. A kastélyt 1728-ban Lónyay László építette. Leányági öröklődés útján került először a felvidéki Vladár, utána a Tomcsányi család birtokába.

Tomcsányi Vilmos Pál
(Budapest, 1880. február 8. – Tinnye, 1959. május 7.)
Politikus, államjogi, pénzügyi szakíró. A Túróc megyei Tomcsányban a IV. Bélától kapott földbirtokot 700 éven át megőrző történelmi család sarja. Sokat tartózkodott Vásárosnaményban felesége örökölt birtokán.
1920-ban Vásárosnamény és körzete országgyűlési képviselőjévé választják, és Gróf Teleki Pál kormányában (1920. július 19-től) igazságügy miniszter. 1921. április 14-től Gróf Bethlen István kormányában igazságügy miniszter. 1921-ben (két hónapig) a belügyminiszteri posztot is betölti. Vásárosnaményban 1938-ig folyamatosan képviselőnek választják.
1942. január 5. és 1944. május 10. között Kárpátalja kormányzói biztosa. Megbízatásáról a német megszállás miatt mondott le.
1945-ben vagyonát államosították. 1951-ben Tinnyére költözött, ahol visszavonultan élt.

   Tomcsány Vilmos Pálné Vladár Erzsébet a „Beregi” márkanévvel illetett kézimunka felkarolásában nagy szerepet játszott. Saját maga is tervezett – felvidéki minták alapján – és készített keresztszemes hímzéseket.
A kiállításban megtekinthetők a Vladár család emlékei : például az agarászó bőrzeke, agaras pipa, étkészlet, agarász díj.
Tomcsányiné  Szemere Sarolta ún. tamburhímzéseket készít  a templomok  kazettás mennyezeti mintáinak felhasználásával.

Tomcsányi Pál  Széchenyi-díjas akadémikus, a magyar marketing atyja, a kastély utolsó lakója. Köszönet illeti, hogy a múzeum rendelkezésére bocsátotta a kiállítás gazdag anyagát, és annak megrendezését 1 millió forinttal támogatta.

A Beregi Tiszahát falvainak folytonos fejlődésében elévülhetetlen érdemei voltak az ott helyben lakó európai iskolákban nevelkedett nemességnek. Hatásuk az élet minden területén megmutatkozott. A legfontosabb volt, hogy mint munkaadók biztosították az emberek megélhetését, de komoly részt vállaltak a falusi iskolák, egyházak építésében, fenntartásában – és ha szükség volt rá –, a lakosság megvédelmezésében.

  Az Európát járó, majd helyben lakó nemességnek azzal, hogy hozták haza az új szellemiséget, új divatokat, komoly kultúraközvetítő szerepük is volt. Ez a patrónusi tevékenységen, nagylelkű adományokon keresztült valósult meg, amelyet rendszerint a kis falusi egyházaknak adtak.  A különféle ajándékok bekerültek a templomokba, mint a települések egyetlen közösségi házába. Az így adományozott úrasztali terítőkkel terítették meg például  az úr asztalát az úrvacsorához, amelyet alkalomról alkalomra láthatott a gyülekezet.  Nagy hatást gyakoroltak a népi díszítőművészetre ezek a nemes asszonyok által ajándékozott arany, ezüst skófiummal hímzett patyolatkendők, és az általuk ajándékozott vászonmunkák. De a megterített asztalon ott voltak a falusi asszonyok  szép vászonmunkái is.
Így a nemes asszonyoknak is lehetőségük volt arra, hogy megismerjék a szép vásznak készítőit, és alkalmazzák őket, rendszerint a takácsok helyett az uradalmakban. Ez Beregben és környékén már a XVIII. században is általános szokás volt.

A terület nemessége megbecsülte a föld népét. Ha szükséges volt, védelmet nyújtottak jobbágyaiknak. Errõl szól az a szabadságlevél, amelyet 1661-ben Szalay Barkóczy István, Gelénes birtokosa adott ki. .

Jó példával a nemesség járt elöl. Különösen a Lónyay, Gúthy, Bay családok, akiknek neve adományaik révén több település egyházának az irattárában is megtalálható.

  A beregi falvak további patrónusai között megemlíthetjük a Rhédey, Maróthy, Károlyi családokat, Eördögh Dánielt. Bereg falvai többségét kis törpebirtokosok lakták. Ezeken a helyeken közülük kerültek ki a település támogatói.

A Beregben lakó vagy csak ide kötõdő nemesség adományokkal, alapítványokkal gondoskodott a falusi gyermekek taníttatásáról, az anyaiskolákról. Ezek nagyon gyakran jelentős vagyonok voltak, amellyel biztosították a település intézményeinek működését.

A beregi Tiszahát népének kézimunkáihoz hozzátartoztak a gyászos temetési kézimunkák is. Már a kelengyéhez elkészítették a gyászabroszt, tükörre való gyászkendőt és a ravatalterítőt is. Ezeket a gyászos textíliákat szövéssel és varrással rendszerint feketével díszítették. Nem volt külön mintakincse, ugyanazokkal a motívumokkal díszítették és a minták ugyanabban a szerkesztésmódban kerültek rájuk, mint az élet bármely használati tárgyára, a hétköznapi vagy ünnepi abroszokra. Feliratuk általában a halotthoz intézett búcsúszavak: „NYUGODJ BÉKÉBEN” vagy ehhez hasonló.
A tükörre való gyászkendőknek  a végét és a két szélét díszítették. Az így körbevett részre általában többsoros feliratot varrtak. A felirat a halott búcsúszavait tartalmazta.
„ÍSTEN VELETEK ÉN MÉR ELMEGYEK. SÍROMIG KÍSÉRJETEK, MAJD HA MENNYBE MEHETEK KÉREM ISTENEM ÉRTETEK”
Területünkön korábban a fejfákon is hasonló első személyű feliratok voltak, amelyben a halott szólt az élőkhöz.
Idősebb korban elkészítették a halálra valót.  Ezt rendszerint egy vászon kendőbe összekötve a szekrényben tartották. Ebben volt alsó és felső ruha, fejkendő, férfiaknak kalap. Nőknek néha nagykendőt is tettek.
Lánytemetésnél a halottat menyasszonyi ruhába öltöztették. Koporsójára rátették a kelengyéhez készített kendők egy részét. Ezeket a temetés után szétosztották a halottvivők között.
Ha gyermek halt meg, abban a szobában, ahol a ravatalt állították, általános volt, hogy a tükröt világoskékkel hímzett vagy szőtt  tükörkendővel terítették le.

   Általános szokás volt, hogy a emléket vittek haza a temetőből. Ez rendszerint  egy szál virág  volt a koszorúból, egy kisdarab csipke a szemfedőből; lány halottnál – ha nem tették a koporsóba a menyasszonyi koszorút –  akkor azt, vagy abból egy kis darabot. Ezeket sokáig a tükör sarkába tűzve tartották. Lány halottnál gyakran emléktartót csináltattak, és abba helyezték szépen elrendezve az emlékeket. Ezt az emléktartót a falra akasztották és úgy őrizték.

Az utóbbi évtizedben megépültek a falusi ravatalozók, megszűntek a háztól való temetések. Ezeknek a textíliáknak megszűnt az otthoni használata. Legtöbbjüket az unokák még kegyelettel őrzik a szekrények mélyén. Bereg egyes falvaiban – az ország más részén is találkozunk vele – sajnálják megsemmisíteni ezeket a szép kézimunkákat, az egyháznak ajándékozzák őket, ahol mint nagypénteki terítőket  használják tovább egy új funkcióban.

  A vászon végigkísérte az embert a születéstől a halálig. A vászonból készült eszközök ott találhatók az élet minden területén, a háztartásban, a gazdálkodásban és a viseletben.
A kisgyermek egészségét szemtakaróval óvták a rontás ellen. A gyermekágyat fekvő asszonyt és családját a rokonok és ismerősök hosszabb időn keresztül étellel látták el. Az ételvivéshez szépen hímzett komakendőt, és cserép vagy porcelán komatálat használtak.

A táplálkozásban a kenyér játszotta a fő szerepet. Különös megbecsülés vette körül. Ez a kenyérrel kapcsolatos eszközökben is megmutatkozott. Tárolásához, szállításához hímzett kenyeres tarisznyát készítettek. Hímzett tarisznyába kötötték a lakodalmi kalácsot is.

A konyhai munkához az asszony szőttes vagy hímzett gyúrókötőt kötött. A nyújtófát hímzett nyújtófa tartóban tartották. Néhol a gyúródeszkának is hímzett vagy szövött vászon tarisznyaszerű tárolója volt.
A megszegett kenyérhez kenyérkendőt használtak. Nagyobb ünnepen az asztalt hímzett vagy szedett mintás abrosszal terítették le.
A vízhordáshoz hímzett kendővel összekötött cserépkorsót használtak.
A húsvét egyik jellegzetes textíliája a pászkakendő.

A húsvét másik jellegzetessége a hímes tojás. Területünkön ez még ma is az ünnep szoros tartozéka.

A népmûvészet továbbélése:
A régi díszített tárgyak az élet megváltozásával mára már elvesztették funkciójukat. De a régi mintákat nem felejtették el. A  régi tárgyak helyett mások, újak keletkeztek. Díszítésükre, egyedivé tételükre ma is van igény.  Sok esetben csak a tárgyak mérete, formája változott meg. Az ünnepi abroszok mellett megjelentek az asztal folyamatos betakarását szolgáló hímzett terítők, asztali futók, vagy az állandóan jelen lévő, csak díszítő funkciót ellátó díszpárnák. A kiállítás díszpárnáin az egyes falvak legjellegzetesebb mintái láthatók. (Tervezte: Hegedűs Antalné restaurátor)

A lakáskultúra tárgyai mellett a hímzés a viseleten is megjelenik, egyedivé, különlegessé varázsolva azt.

  A falu életének, az egész évet átfogó vászonmunkák adták meg a keretét. A vászonhoz kapcsolódtak a Beregi Tiszahát népe életének döntő pillanatai. Készítésének minden részlete, a munkák nehézsége ellenére a falvak egészének várva várt eseménye volt. Az élet reménységének a nyitányát jelentette. Mert miközben lépésről lépésre elkészült az élet egyik legfontosabb alapanyaga, a vászon, a munkálatok közben ismerték meg egymást a fiatalok. Itt kötődtek a sok-sok munka és sok-sok játék és vidámság közben az életre szóló szerelmek és az újabb reménységek.

   Még a bölcsőben ringott a lány, amikor elkezdték készíteni számára a kelengyét. Először az anyja készítgette, de alig volt 5-6 éves, már ő is bekapcsolódott a munkába. Először csak kis játék orsót adtak a kezébe, de néhány éven belül megtanulta a vászonkészítés minden apró részletét.  Ez mindaddig tartott, amíg a lány férjhez nem ment, aztán kezdődött minden elölről.

A falusi lányok és asszonyok idejének nagy részét a vászonmunkák tették ki. A szövéssel rendszerint a nagy tavaszi munkák kezdetéig végeztek. Húsvét után a tavaszi napsütésben már fehérítették a hosszú türetvásznakat. A sima vásznak egy jelentős részét mintázatlanul hagyták. A másik részükből készült a lányok kelengyéje.

  Csiszár Árpád református lelkész, múzeumszervező és alapító Fülesden született 1912. március 8-án. A teljes elhívatottsággal végzett  lelkészség mellett a teológiai, hitbeli kérdésekkel párhuzamosan, vagy még inkább azzal együtt  egy életen át kutatta múltunkat. Ahol hosszabb, rövidebb ideig letelepedett vagy csak megfordult, első dolga volt szemrevételezni a helyet, annak múltját, kezdve az eke által a földből kifordított emlékekkel, a természeti adottságokon át a családi társadalmi kapcsolatokig, az ember tárgyi kultúrájáig.

  Fiatalkori Szamos-parti megfigyelései ösztönözték arra, hogy az őskorról minél többet tudjon; így hallgatta debreceni teológus korában a teológia mellett az egyetemen Dr. Roska Márton régészprofesszor előadásait,  vagy ezért lett  szinte mindennapos vendége  a debreceni Déri Múzeumnak, amelynek akkor  Dr. Sőregi János régész volt az igazgatója.  A környezete titkainak megfejtése irányította a figyelmét az egyetem földrajzi, történeti és filozófia tanszékeinek szemináriumaiba is.

  Míg régmúltunkra az egyetemi kurzusok, a népünk kultúrájára maga a falu tanította. Szamostatárfalva, ahová a gyermek és ifjúkor kötötte, majd sorban állomáshelyei, ahol hosszabb, rövidebb időt töltött; Bátyú, Nádudvar, Halmi, Kisbábony, Somkerék, Magyarköblös, Mérk, Tákos, Gergelyiugornya. Mindig a forrásból indult ki és csak az után vette kezébe a szakirodalmat. Megfigyeléseit mindig a legjobb szakemberekkel vitatta meg.