A gergelyiugornyai Tisza-part télen egészen más hangon szól. Csendesebben, visszafogottabban, mégis mélyebben. Egy olyan arcát mutatja, amelyhez le kell lassulni, meg kell állni egy pillanatra, és hagyni, hogy a látvány beszéljen.

A szikrázó napsütés hideg fénnyel borította be a partot. A levegő tiszta volt, szinte csilingelt, ahogy a nap sugarai megcsillantak a víz felszínén. Fent az égen különféle formákat öltöttek a felhők: hol lágyan hömpölyögtek, hol határozott vonalakkal rajzolták újra az eget. Ezek az alakzatok a Tisza tükrében visszaköszöntek, megkettőzve a látványt, mintha ég és folyó egymásra felelgetne.

A víz szélén jégpáncél övezte a homokos fövenyt. A jég nem volt rideg, inkább díszítő keretként simult a partra, apró mintákat rajzolva, melyeket a fagy és az idő közösen alkotott. A homok, a jég és a víz találkozása különös harmóniát teremtett: a természet egyszerre mutatta meg erejét és finomságát.

A Tisza ilyenkor nem rohan. Megfontoltan, méltósággal halad tovább, mintha tudná, hogy a tél is csak egy állomás, egy szükséges megpihenés. A part menti csendben minden apró nesz felerősödik, és az ember önkéntelenül is befelé figyel. Ez a téli Tisza-part Gergelyiugornyán nem harsány, nem hivalkodó. Inkább bensőséges, elmélyülésre hívó. Egy olyan csoda, amely nem akar lenyűgözni mégis megteszi. Aki egyszer látja ebben a tiszta, napfényes téli ruhájában, az tudja: a Tisza minden évszakban más, de mindig ugyanúgy képes megérinteni a lelket.