A gazdaság szerkezete állandó mozgásban van, ezáltal a makrogazdasági összefüggések is folyamatosan változnak, ami befolyásolhatja a gazdaságpolitikai döntéseket – ezzel kezdi terjedelmes tanulmányának összegzését Balatoni András, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) közgazdasági előrejelzés és elemzés igazgatóság vezetője és Soós Gábor Dániel, a jegybank főosztályvezetője. Az MNB monetáris tanácsának július 4-i ülésérére készített tanulmány fő megállapítása: „azzal, hogy az infláció általánosan visszatért a világba, a vállalati árazások sokkal rugalmasabbá váltak, ami azt eredményezte, hogy az árfolyam inflációra gyakorolt hatása jelentősen – kb. a duplájára – emelkedett, a hatás sebessége pedig kétszer gyorsabb, mint a 2010-es években volt.”

Árfolyamcélja lett a jegybanknak?

Mindez – miként a Portfolio.hu is jellemzi az anyagot – olyan gazdasági tabudöntő megállapítás, amely lényegében zárójelbe teszi a monetáris politika elmúlt évtizedét. A tanulmány szerint például:

minden gazdasági szereplőnek új szemléletben kell az árfolyamra tekintenie: egy stabil, kiszámítható árfolyampálya egyszerre szolgálja az alacsony infláció helyreállítását és megőrzését, illetve a fenntartható gazdasági felzárkózást.

Mindez olyan intézménytől leírva megdöbbentő, ahol még a legutóbbi időben is minden egyes, a forint aktuális erejével kapcsolatos kérdésre az a sablonválasz érkezett, hogy „a jegybanknak nincs árfolyamcélja”.

A magyar gazdaság számára a korábbi években számottevő eredményt hozott, hogy a jegybank által irányított mesterséges leértékelődés révén a magyar áruk és termékek versenyképesebbek voltak a világban, hiszen az itthon, döntően forintban keletkező költségekkel a termékekért devizában (döntően euróban) kapott bevétel állt szemben.

A leértékelődés révén az euróban kimutatott kisebb költségek nagyobb nyereséget biztosítottak, illetve szélesebb lehetőséget biztosítottak a cégeknek arra, hogy euróban kifejezett áraikat csökkentsék, ami a világpiaci versenyben a malmukra hajtotta a vizet. Ez a hatás volt az egyik motorja annak, hogy a magyar gazdaság gyorsabb ütemben tudott növekedni az EU-átlagnál, s így folyamatos volt a felzárkózás.

A sikeres exportvezérelt felzárkózást mutató gazdaságokban a versenyképesség, termelékenység folyamatos javulása volt a meghatározó tényező, ami ellensúlyozta a relatív árak emelkedését, és emiatt az árszintek felzárkózását – áll a tanulmányban.

Miközben például Lengyelországban a termelékenységnövekedés kompenzálta a nagyobb bérnövekedést – azaz azért tudtak magasabb bért fizetni az ottani cégek, mert hatékonyabban tudtak termelni a vállalkozások – addig Magyarországon úgy volt jelentős bérkiáramlás, hogy annak a termelékenységben nem volt meg a fedezete, a bérek emeléséhez így számottevően szükség volt a forint leértékelésére.

Az MNB szerint a magyar gazdaságban a forint folyamatos leértékelődése ma már nem hoz annyit a konyhára, mint a korábbi években, aminek okát abban látja az anyag, hogy a komoly export-arány mellett (a GDP 90 százalékát teszi ki a kivitel, ami a 9. legmagasabb az EU-ban), az importarányunk a GDP 94 százalékára rúg, ami a 6. legmagasabb az Unióban. Ennek köszönhetően – miután a Magyarországon termelő vállalatok is importérzékenyek, azaz az erős kivitelhez továbbra is jelentős behozatalra van szükség – a gyengülő forint ezeknél a cégeknél sem jelent már érdemi segítséget, hiszen költségeik döntő része is devizában keletkezik.

Mindez ugyanakkor nem új elem, sőt: a magyar gazdaságpolitikának a fentiek miatt prioritása a hazai beszállítói piac fejlesztése. Más kérdés, hogy – miként arra Hegedűs Dániel–Vasvári Tamás a Közgazdasági Szemlében 2020-ban megjelent, egy multinacionális vállalat 2015-2019 közötti beszerzéseit vizsgáló tanulmánya rámutat – bár a hazai tulajdonú magyar beszállítók részaránya és hozzáadott értéke ugyan nőtt a beszállítói portfólióban, az összetettebb eszközök beszállítása továbbra is elérhetetlennek tűnik számukra. Ez megint csak a gyengébb termelékenységre utaló jel.

Az MNB szerint manapság a vállalatok az árfolyam változását nagyobb mértékben és hamarabb érvényesítették az áraikban, mint korábban. Jelenleg 1 százalékkal alacsonyabb árfolyam 0,25–0,35 százalékkal emeli meg a fogyasztói árakat egy év alatt. Korábban ez a hatás mintegy 0,1–0,2 százalék körül alakult. A 2010-es években egy 10 százalékos nominális árfolyam leértékelődés a reálárfolyamot mintegy 8,5 százalékkal változtatta meg, mivel a hazai árak mintegy 1,5 százalékkal nőttek a gyengülő árfolyam hatására. Ezzel szemben a 2020-as években az MNB értékelése szerint a magasabb hazai inflációs hatás következtében a 10 százalékos nominális leértékelődés csak mintegy 7 százalékos reálárfolyam leértékelődést jelent.

Az MNB számára mindez annak fényében fontos, mert megállapításuk szerint a fő jegybanki feladat, az inflációs célkövetés rendszerében nem túl jó hír, hogy az árfolyam leértékelődésének inflációs hatása ma jelentős, miközben a leértékelődés elmúlt évtized második felére jellemző enyhe pozitív GDP hatása semlegessé, enyhén negatívvá változott a 2020-as évekre.

Ugyanakkor az elmúlt években épp az volt a forint megtartása melletti fő érv – és az egyébként szerződésben vállalt euró bevezetés folyamatos eltolásának indoka –, hogy az önálló valutával sokkal jobban elérhető a gazdaságpolitikai célok teljesülése, hiszen mód van például a versenyképesség fent vázolt módon történő javítására nemzeti fizetőeszközünk árfolyamának tartós leértékelésével. Ha ennek hatása már nem érvényesül, vagy ráadásul kontraproduktív, akkor – legalábbis a jegybank értékelését továbbgondolva – nincs sok értelme annak, hogy Magyarország kimaradjon az euróövezetből, amely méreténél fogva sokkal alkalmasabb a külpiaci sokkok kezelésére, mint a gyenge, a spekulációk miatt viszonylag könnyen hektikus árfolyamhatásoknak kitett nemzetállami fizetőeszközök, így a forint is.

A tanulmány új színt ad Matolcsy György június eleji mondatainak is. Két éve a jegybankelnök még azt írta, hogy a „forinttal jobban lehetett kezelni a 2020/2021-es válságot, mint az euróval”, illetve, hogy „az járt jól, aki kimaradt az eurózónából”. A múlt hónapban ugyanakkor tőle meglepő módon emlékeztetett az euróbevezetés szerződéses kötelezettségére, jelezve ugyanakkor, hogy csak akkor érdemes lépni a közös európai fizetőeszköz felé, ha elértük az Európai Unió átlagos fejlettségi szintjének nagyjából a 90 százalékát. Ez szerinte 2030-ra teljesíthető. A mostani tanulmány arra viszont nem ad választ, hogy például a leértékelődésből eredő növekedési többletet miből is lehetne pótolni, vagyis mivel lesz tartható a következő években a konvergencia.

További részletek az Index.hu cikkében.