A COVID-19 egyik megoldatlan rejtélye, hogy a hasonló korú és egészségi állapotú emberek közül az egyik miért vészeli át könnyedén a fertőzést, míg más akár intenzív terápiára is szorulhat.
Nemcsak arra vár választ a világ, hogy a COVID-19 okozta megbetegedés súlyosságát pontosan milyen tényezők befolyásolják, hanem többek között arra is, hogy egyesekben miért hagy maradandóbb fizikai nyomokat a betegség. Például miért lesz súlyosabb a tüdőkárosodás, vagy több, szervi rendellenesség hónapokkal azután, hogy a fertőzés már eltűnt a szervezetből.
Az orvosok úgy gondolják, hogy e jelenségek mögött többnyire a koronavírus miatt túlpörgő immunválaszáll, amely úgynevezett hipergyulladást okoz. Nemrégiben azonban a tudósok felfedeztek még egy lehetőséget, amibe már a genetika is beleszól. A súlyos koronavírus-fertőzéssel kórházba kerülők egy részének szervezetében rengeteg a koronavírus elleni antitest, ugyanakkor saját testük szövetei és molekulái ellen is sokféle antitestet hordoznak.
Így működnek az antitestek
Az antitestek, más néven immunglobulinok olyan speciális Y alakú fehérjék, amelyeket kizárólag az immunrendszer B-sejtjeiből származó plazmasejtek termelnek. Az Y két csúcsa – az úgynevezett paratóp – különbözik egymástól, de minden egyes antitestnél egyedi. Ezek a paratópok teszik lehetővé a specifikus antigének (az immunválaszt kiváltó anyagok) felimerését. Ezután az antitestek megtapadnak rajtuk, majd eltávolítják ezeket az antigéneket és minden mást, ami hozzájuk kapcsolódik.
Mindegyik antitest másképpen dolgozik, de alapvetően három módszerrel semmisítik meg a behatolókat. Először is a semlegesítő antitestek specifikusan kötődnek ahhoz az antigénhez, amelyre a kórokozóknak a gazdasejtek megfertőzéséhez van szükségük. Ezzel megakadályozzák, hogy a támadók bejussanak a sejtekbe. Másodszor, az úgynevezett opszonizációsorán az antitestek azért kapcsolódnak a kórokozóhoz, hogy megjelöljék azokat. Ez segít (a káros, idegen anyagokat felfaló) a fagocita sejteknek, például a makrofágoknak azonosítani és megsemmisíteni a kórokozókat. Az antitestek azért is kórokozókhoz tapadhatnak, hogy lehetővé tegyék egy vérben keringő specifikus fehérjének az antitestekhez kötődését. Ez az úgynevezett komplement aktivál egy későbbi választ: például elindítja további immunsejtek toborzását (gyulladás), a kórokozó sejt feltörését és elpusztítását a sejtmembrán károsításával (sejtlízis).
Önpusztító állapot
Nem minden antitest védekezik a külső behatalók ellen. Egyesek az ember saját, egészséges fehérjéi, szövetei és szervei ellen fordulhatnak, és elpusztíthatják azokat. Ezek az autoantitestek. Ha túl nagy számban keringenek a szervezetben, kiválthatják az autoimmunitást, ami egy önpusztító állapot.
Jean-Laurent Casanova, a New York-i Rockefeller Egyetem immunológusa és csapata 2020 őszén COVID-19-es betegek több mint 10 százalékának szervezetében olyan autoantitesteket fedezett fel, amelyek az I. típusú interferon (IFN) – az adaptív immunrendszer aktiválásában kulcsfontosságú citokin – ellen dolgoznak. Ezek az autoantitestek azonban hiányoztak az enyhe vagy tünetmentes fertőzésen átesetteknél – írja az hazipatika.com a autoantitestek szerepéről szóló cikkében a Microbial Instincts című szaklap.
Vizsgálataikból kiderült, hogy az autoantitesteket tartalmazó plazma megakadályozta, hogy az IFN-fehérjék blokkolják a SARS-CoV-2-fertőzést. Ezzel szemben az autoantitestek nélküli plazma nem zavarta az immunválaszt, és így a sejtek nem fertőződtek meg. Azt is megállapították, hogy a semlegesítő autoantitesteket hordozó betegek plazmájában a fertőzés során alacsony vagy kimutathatatlan volt az IFN-szint.
Az I-es típusú IFN-ek lebomolhattak, illetve a keringő autoantitestekhez kötődhettek – vélekedtek a kutatók. Azaz az autoantitestek vagy elpusztítják, vagy gátolják az IFN-eket. Az adaptív immunrendszert aktiváló IFN-ek nélkül pedig az immunválasz károsodik, a vírus szabadon megfertőzheti a sejteket és szaporodhat a testben. Mivel a szervezet nem képes legyűrni a fertőzést, a veleszületett immunválasz aktív marad, lehetővé téve a gyulladás állandósulását és a hipergyulladás kialakulását.
Nem kiváltó ok
Casanova és csapata több tényező alapján gyanította, hogy a súlyos megbetegedést ezeknek az autoantitesteknek a megjelenése okozza. Erre legalább ötféle vizsgálati bizonyítékot találtak. Többek között autoantitesteket mutattak ki a pandémia előtt levett vérmintákban. Továbbá kiderült, hogy egyes autoimmun betegeknek a fertőzés előtt már voltak semlegesítő autoantitestjeik az IFN-ek ellen, ám később életveszélyes állapotba kerültek. De olyanokat is kiszűrtek, akik az I. típusú IFN-hez kapcsolódó immunitásban fontos szerepet játszó gének hibájával születettek és később életveszélyesen megbetegedtek. Ezek alapján megállapították, hogy az I-es típusú IFN-ek elleni autoantitestek ártalmatlanok, amíg nem találkoznak a SARS-CoV-2-vel.
Figyelemre méltó, hogy azok, akiknek ilyen autoantitestjeik vannak, általában nem mutatnak semmilyen jelet vagy klinikai tünetet, amíg meg nem fertőződnek a SARS-CoV-2 vírussal. (Kivéve persze azokat, akiknél bizonyos autoimmun betegségeket vagy genetikai rendellenességeket diagnosztizáltak.) Úgy tűnik, hogy az új koronavírus az egyetlen ágens, amely arra készteti ezeket az autoantitesteket, hogy kárt okozzanak a gazdatestben. Mivel ezek a fehérjék csendben vannak jelen a szervezetükben, kezd érthetővé válni, hogy néhány egészségesnek tűnő ember miért szorul intenzív ellátásra, amikor elkapja a SARS-CoV-2 vírust.
Ezért vannak nagyobb veszélyben az idősek
Egy második Casanova irányította kutatásba negy nemzetközi tudóscsoport 38 országból közel 3600 olyan beteget vizsgált meg, akik COVID-19 okozta megbetegedés miatt intenzív osztályra kerültek. E páciensek 13,6 százaléka hordozott autoantitesteket. Ez az arány széles skálán mozgott: a 40 év alattiak esetében 9,6 százalék, a 80 év felettiek esetében pedig 21 százalék volt. A betegségben elhunytak 18 százalékánál is jelen voltak az autoantitestek – számolt be róla a Scientific American.
E kapcsolat további vizsgálatához a kutatók autoantitestekre „vadásztak” közel 35 ezer egészséges embertől még a világjárvány előtt vett vérminták gyűjteményében. Azt találták, hogy a 18 és 69 év közöttiek 0,18 százalékának volt meglévő autoantitestje az 1-es típusú interferon ellen, és ez az arány az életkorral nőtt. A 70-79 évesek mintegy 1,1 százalékában, a 80 év felettiek 3,4 százalékában voltak jelen autoantitestek.
„Az életkor előrehaladtával gyorsan növekszik az előfordulási gyakoriság. Ez nagyrészt megmagyarázza a súlyos megbetegedés magas kockázatát az idősek körében” – mondta Casanova. Szerinte ezeknek az eredményeknek egyértelmű klinikai következményei vannak, ezért azt javasolta, hogy a kórházakban ellenőrizzék a betegeket ilyen autoantitesteket, valamint az 1-es típusú interferonok blokkolásában szerepet játszó mutációkat keresve. Ezzel azonosítani lehetne azokat, akik nagyobb valószínűséggel lesznek súlyos betegek, és abban is segítene, hogy megfelelően kezeljék őket – tette hozzá a kutató.
