Közzétette - Kategória - Bereg, Szatmár és Rétköz térségi krónikái, Vámossatya, Vezér cikkek

Visszaemlékezések a Beregről: Vámosatya


Vámosatya

A gelénesi Nagylegelő a maga Hortobágy méretű pusztaságával, és a hatalmas tölgyerdő, amely méltán tájvédelmi körzet, szélesen koszorúz egy folyókkal, holtágakkal, erecskékkel sűrűn szabdalt karéjt Beregből. Nádas-sásas, kökényes-galagonyás ligetek tarkítják a fa nélküli térségeket, a szálas erdő mélye a megszokottnál kevésbé bokros, mindenütt kedvére nyargalhat tekintet mindaddig, amíg meg nem pillant egy szép fatornyot. A vámosatyai műemlék templom ékessége fenyők közül mutatkozik meg a látogatónak. Fenyők közül, amelyek a közeli Kárpátokat idézik, és valahogy Petőfivel érezve kissé idegenek a „széles rónaságon”. Nem úgy, mint a fasor napos oldalán minden ágán virágzó mezei zörgőfű, a kékpártájú katáng és a korai elmúlás, az ősz többi virága. Talán tavasszal sem áll növényország annyi polgára virágban, mint most, október első napján itt, a vámosatyai határban.
— A hozzánk látogatók közül senki sem mulasztja el, hogy a Hamvas tavat megnézze,  — invitál a faluba érkezésem után máris Oláh István a barabási nagyközségi tanács elnöke kirándulásra. Vámosatya társközség, az elöljáró nem lévén itthon, a választott testület első embere kalauzom. Az erdő bejáratánál még egy utolsó figyelmeztetés az idegennek, hogy nem akárhol jár, és feltárul a fehérre meszelt sorompó, utána pedig megyénk egyik legszebb erdeje. Szépen kiépített úton repül velünk a gépkocsi, jobbról-balról néha egy-egy magasles néz ki a fák közül, jelezvén, hogy nagyvadak otthonában járunk. A Hamvas tóig persze csak gyalog lehet eljutni, ösvény híján elég nehezen, gázolva a bozótban. De megéri.
— Ahol most járunk többek között azért áll fokozott védelem alatt,  — magyaráz közben Oláh István,  — mert nagyon ritka hüllők rejteznek itt. Elevenszülő gyík, keresztes vipera, meg egy fekete viperafajta. Háborítatlan körülmények között élnek meg csak a Hamvas tónál módjuk van benne.
A két utóbbi csúszó-mászó társasága alaposan megijesztett, de megtudtam, hogy nem támadókedvű állatok és nagyon messze járhatnak már ha egyáltalán erre volt valamelyik. Így aztán semmi nem zavarta azt a csendet és áhítatot, amely a sástengernél fogadott bennünket. Mert bizony a Hamvas tóban víz helyett csak a buja növényzetet találtuk. Így is gyönyörű volt azonban az erdő ölén a nyugalmat árasztó beszögellés a fák között. A „kerek erdő közepében”, az őszi napsütésben pókok napoztak hálójuk közepén, az ingovány szélén pedig sárgában-kékben rengeteg kék üstökű csormolya virágzott.
Átkelve jó néhány éren és csatornán, amelyek a faluban is sűrűn előfordulnak, a tanácsházára vitt az utunk, ahol minden héten egy nap ott vannak a barabási tanács szakelőadói, hogy helyben intézzék ügyes-bajos dolgaikat. Nincs ugyan fogadónap, de a problémák nem várnak. A moziüzemi vállalat képviselője adja elő a tanácselnöknek, hogy megint nincs gépész, így nem lesz vetítés. Vajon miért nem szeret egy vámosatyai polgár mozigépész lenni? Mint kiderül nyolcvan forint ütné pedig a markát esténként. Lehet, hogy éppen ezért?
Nem nagyon járnak az atyaiak moziba, igaz nem is kényeztetik el őket a legfrissebb sikerekkel. Mint ahogy mással se nagyon. Csökken is a számuk. 836 lelket vettek nyilvántartásba legutóbb, nem sokkal azelőtt még ezren felül voltak. Nagy az elvándorlás, de mint Oláh István elmondta, Gelénesen és Barabásban ennél is nagyobb. Nem vigasz, de legalább van mihez viszonyítani. Munkát nem nagyon talál az itt lakó, ezért eljár a tsz melléküzemébe a szomszéd székhelyközségbe, vagy Tiszaszalkán talál megélhetést a Magyar Acélban. És ez még mindig közel van, ettől sokkal messzebb is elvisz a kényszer. A szép fatornyos falu csak a szülőhely adta érzelmi kötést nyújtja, meg a lakó-, hely otthonos közelségét.
Vámosatya hívő polgárainak lelki üdvéről Gacsályi Károly református pap hivatott gondoskodni. Nem mindennapi helyen tarthat istentiszteletet, ha arra sor kerül. A templom, amely a maga egyszerűségében megragadó, tanúja volt a magyar történelem túlnyomó részének. Az első padon a felirat, amely szerint „Tekintetes Nemzetes és Vitézlő Kis Guthi Guthi György Uram maga” állíttatta, még 1769-ből való. A frissen vágott piros és fehér szegfűk zöld aszparágusszal a Biblia mellett, valamint a szószéken illatozó harmatos tearózsák a ködös reggeli kertből.
— Mindennap frisset hoznak a hívők,  — hajol föléjük Gacsályi Károly, miközben történelemórát rögtönöz.  — Atyát 1289-ből említi először írás. A Gut-Keledeké volt, a vámos jelzőt pedig a történelmi Szatmár egy hasonlóképpen Atyának nevezett helységétől való megkülönböztetésül kapta.
És így tovább napjainkig szól a hosszú történet, amelyben itt Atyában nem csak az uralkodók váltották egymást, de magában a templomban vallások és stílusok is. Valamennyinek élő nyoma, emléke „vagyon”. Nem csak a fehér falak között, de kívül is, ahol a paraszti építészet fába faragott csodája áll. A torony, amely 1891 óta csak két méterrel lett rövidebb, amikor 1813-ban belecsapott a villám és egy kissé megégett.
A templom melletti kiszáradt holtágról megtudtam, hogy azon állott annak idején a vámos ház, ma is Kőhíd a neve a rajta átvivő útnak. A mellette álló fűzfa ma már csak egy kőkorlátot borít árnyba, az pedig „történelmietlenül” fiatal a korábban látottakhoz képest. Éppen úgy, mint a néhány tucat méterrel odébb lévő hipermodern épület, amelynek kiáltó ellentétét az évszázados emlékekkel csak jó ízlésű tervezése, elhelyezése és kivitelezése menti. Gazdája Ködöböcz József hívta fel a figyelmemet a Kőhíd történetére. Ennél többet nem is nagyon tudott róla, ezért tehát magáról mesélt.
— Növényvédelmi felügyelő vagyok, és mint annyian mások, magam is messze keresem a kenyerem, Záhonyba járok,  — ahol az export és import ellenőrzése a feladatom karantén kártevők bekerülése illetve kivitele, amit megakadályozok. Huszonnégy órás szolgálat után két nap az enyém, olyankor építem a birodalmamat.
Számolgatom magamban is meg hangosan is, hogy hány milliót érne az impozáns villa mondjuk Nyíregyházán a Sóstói úton. Ködöböcz József kijózanít: „amennyiben ez nekem van, abból ott még egy telket se tudnék venni.” Hát igen. Itt meg a falu legszebb helyén van, és kis magyar holdnyi telke meg egyenesen a Micz nevű holtágra nyúlik, amely túl azon, hogy vadregényes, halparadicsom is. A kertben saját készítésű traktor, fóliaház, kézzel rakott kút és még sok minden, ami egy ügyes kezű, fantáziadús férfiembertől elvárható. Egy nap szolgálat, két nap hobbi. Nem tagadom, irigységgel búcsúzok el Ködöböcz Józseftől (saját készítésű) vaskapujában, és még egyszer végigfut a szemem a legalább tízméteres erkélyen, ahol ugyanolyan hosszan integet számtalan égőpiros királybegónia, büszkesége a háznak és gazdájának.
Mennyi virág . . . Most már szándékosan keresi a tekintetem. Igaz, hogy illat már kevés. Minek is, hiszen erőtlenné tette az ősz a beporzó rovarokat, nem nagyon van értelme a csalogatásnak a szaglószerven keresztül. A szem viszont messzire lát. És ha csak közelre, vagy csak alig, akkor sem mehet el valaki idős Baksa Bálintné kapuja előtt anélkül, hogy meg ne állna. A rengeteg lila dália úgy veszi körül a régi házat, hogy rabul ejt a kép. Olyan, mint amikor középiskolás koromban vízre dobtuk a darabka kis káliumot, és a ritka fém azonnal égni kezdett. Körülvették és ellepték a kis lila egérfoglángocskák, mint annak az asszonynak a házát a dáliák, akit 85 esztendővel ezelőtt Buda Helénának jegyeztek be a vámosatyai anyakönyvbe.
— Mehet itt akarmerre a faluban kedveském. Nézze meg mindenütt a virág a minden. Volt itt Debrecenből egy fényképész tavaly, mindenkiét lefényképezte, alig fért a bokroktól. Én meg a lányom mihent jut rá egy kis idő rögtön ezt csináljuk. Ennyi boldogsága van az embernek.
A takaros udvar olyan, mint akármelyik parasztporta, ahol gondos kéz ápol két tehenet, két hízóbikát, néhány disznót, ki tudja hány baromfit. A különleges az, hogy Heléna néni 15 éve társ nélkül, csak a gyerekeire hagyatkozva teszi. Ők voltak azon kevesek, akik ’53 után nem léptek vissza a tsz-be, hanem gazdálkodtak tovább a négy holdon, meg a kicsiny portán. Nem kis erőfeszítés volt a közös mellett talpon maradni, négy gyereket felnevelni. A csillogó szemű öregasszony tekintetéből egy hosszú-hosszú élet néz rám.
— Ne csak a dáliákat nézze,  — büszkélkedik tovább a kertjével.  — Én ezt is szeretem,  — mutat egy gomb alakú barna szirmú virágra.  — Ezt ördögvirágnak hívják, pedig nem is fekete.  — Leszakít belőle, és mosolyogva ideadja. Szép ez mind, higgye el. Minden szép, ami virágzik.

Ésik Sándor

In-Forma Kiadó


Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük