Advent vasarosnamenyban 2017 Első vasárnap lajkolas

Miklós napi szokások

A Miklós-napi alakoskodás, vagyis a Mikulás (a krampusz alakjával együtt) újabb keletű, a karácsonyfával egyidős és hasonlóképpen német eredetű, először az osztrák határ szélén jelent meg a XVIII. század végén. A beöltözött felnőtt jószóval buzdította vagy dorgálással intette a ház gyerekeit, esetleg a fonóban összegyűlt fiatalokat, végezetül zsákjából megajándékozta őket dióval, mogyoróval. A piros kabátos Mikulás-öltözet azonban csak a múlt század közepén terjedt el, előtte egyszerűen bundát viselt, bár a hosszú kenderszakáll mindig is a maskara része volt. Erre utal az öregek szóhasználatában a ’Vén kaporszakállú’ elnevezés. A hagyomány néhol a maskarások részéről olyan ijesztő, illetve az őt fogadó felnőttek részéről olyan trágár formákat öltött, hogy rendeletekkel kellett helyes mederben tartani. Az Ipoly-melléken azonban azt jegyezték föl, hogy a legények öltöttek álarcot s tréfás versikékkel „gyóntatták” a lányokat, akiknek különösen is azt kellett megvallani, hogy ki a szeretőjük és mi mindenben vétettek ezidáig. „A miklósolás a középkor végétől vált népszerűvé a latin szertartású Európában, főleg Normandiában, továbbá német nyelvterületen és a szomszédos népeknél, így hazánkban is. Hogy a Miklósról való rekordáció, illetőleg játék Magyarországon mikor tűnik föl, adatok híján nem tudjuk megállapítani, föltehetőleg a nyugati gyakorlattal közel egyidőben.
A játék kialakulását a három diák megmentése, továbbá a három szegény lány megajándékozása készítette elő. Miklós ünnepének előestéjén betér azokba a házakba, ahol gyermekek vannak: vizsgáztatja, megimádkoztatja, majd tudásuk és viselkedésük szerint megjutalmazza vagy virgáccsal megfenyíti őket. A hagyománynak egyik elszigetelődött, de máig élő formájában a szent püspök az ördög, tréfásan krampusz társaságában jelenik meg. Az álarcos vagy kormos képű, szarvakat viselő szörnyalak zavart kelt, a gyerekeket ijesztgeti, el akarja ragadni, Miklós azonban megszégyeníti, sokszor láncra is veri. Innen a játék dunántúli magyar Láncos Miklós elnevezése. A zajütés adventi, karácsonyi népszokásaink jellegzetes mozzanata. Eredeti célzata szerint a hosszú decemberi éjszakákon kísértő gonosz szellemek elriasztása, egyúttal a szentek segítségül hívásával, ünneplésével való megszégyenítése.
Csepreg mezővárosnak a jozefinista felvilágosodástól sugallt tanácsi határozatában (1785) olvassuk: mivel nyilvánságosan tapasztaltatik, hogy december holnapnak elején esni szokott Szent Miklós püspök napja előtt való estvéli vagy éjszakai üdőben némelyek különféle öltözetekben, álorcákban magokat elrejtvén, házrul-házra járnak… keményen parancsoltatik, hogy senki sem Szent Miklós előtt való estve, sem Üdvözétőnknek születése napján, éjszakáján, akár alatta valói, akár gyermekei nagy leányai által az ilyetín színes öltözeteket, avagy házrul-házra való éneklíseket, melyek által az éjszakai csendesség sértődik, megengedni ne merészeljen…
Nem tudjuk, hol élt a Miklós-tánca, amelyet Virág Benedek említ (1804), de nem írja le.
Miklós estéjén a csornai legények, olykor lányok is, láncot kötöttek a derekukra. Arcukat bekormozták vagy álarccal födték el. Köszönteni mentek. Valamikor imádkoztak is, amelyért ajándék járt. A szokás napjainkban már esti utcai korbácsolássá fajult.
Ipolyszécsénkén Miklós estéjén, de már egy-két nappal előtte is a legények sorra járták a fonóházakat. Egyikük papnak öltözött: papírból készült püspöksüveg a fejen, nyakán krumpliból kötött olvasó. A hajdani liturgikus öltözetre emlékeztetett a fehér ing és fehér szoknya, továbbá a stólaként viselt kendő. Kezében bekormozott, vagy cipőkrémmel bekent fakeresztféle. Kíséretében ministránsnak öltözött két legény. Kezükben a litánia: egy csomag kártya. A harangozónál csengő és parázzsal telt rossz bögre. Volt négy feketére festett, feketefarkú ördög is. Ezek négykézláb mentek. A többi legények úgy csatlakoztak hozzájuk. Sorra járták a házakat, ahol a lányok és legények tréfás gyóntatása, a hajdani katekizálás játékos maradványa következett. A „szertartás” végén a pap a füstölőbe paprikát szórt és megtömjénezett vele mindenkit, mondván, hogy most már kimentette őket az ördögök hatalmából. A közeli Felsőszemeréd magyar faluban öt legény öltözködött fel: püspöknek, angyalnak, ördögnek, halálnak, koldusnak. A többi legények kíséretében mentek fonóról-fonóra. Először a püspök, azaz Miklós lépett be, és imádkoztatni kezdte a menyecskéket, akik tréfás szövegeket rebegtek. Miklós erre megharagudott és csöngetett. A belépő halál fakardjával úgy tett, mintha az asszonyt lenyakazta volna. Közben az ördög is besündörgött és a menyecskét láncraverve fölkapta, kivitte a konyhába, ahol a legények ölelgetni kezdték. Az angyal azonban megkönyörült rajta és visszavitte a szobába, ahol jól megtáncoltatta. Végül a koldus alamizsnát kért tőle.
Erre világosan utal Dugonicsnak éppen nyilván Szeged városában a félénkek között megörökített jeles mondása: fél mint a német gyermek Szent Miklóstul. Magyarázatot is fűz hozzá: még máig is fenn a németeknél az a szokás, hogy Szent Miklós előtt való nap püspökruhába felöltözik egy, mellette lévén klerikusai és az ördög. Eljárják a házakat. Oktatják a kisdedeket, büntetik a rosszakat. Midőn a csöngetéseket és a láncolt zörgéseit előre hallják a német gyermekek, szinte kiüti őket a nehézség. Budaörs és Pilisborosjenő németsége magával hozott ősi hagyományt őrizgetett: a gyermekek esti imádságukat megtoldották egy Miatyánkkal, hogy Miklós ne feledkezzék meg róluk, és szófogadásukért, buzgalmukért majd ajándékozza meg őket. Édesapjuk az elvégzett külön imádságok számát Betholz névén emlegetett fadarabra véste rá.
A Mikulás mai hiedelemvilága ismereteink szerint hazánkban alig több másfélszáz esztendősnél. Maga a szó kései jövevény, nyomtatott magyar szövegben először csak 1856-ban bukkan föl. A Mikulás szó cseh, maga az ajándékozás: az ablakba kitett gyermekcipőkbe csempészett mikulás, illetőleg krampusz pedig közvetlenül osztrák kapcsolatokra utal. A szokás népszerűsítésében része volt korunk gyáriparának is, amely a cukorból öntött figurákat olcsón elterjesztette.
Feketeváros templomának Miklós a védőszentje. A hagyomány szerint egy Illés nevezetű helybeli gazda menyecskelányával és karonülő unokájával búcsún volt Boldogasszonyban. A Fertőn hajózva iparkodtak visszafelé. Hirtelen félelmetes vihar támadt. Illés gazda Miklósnak fogadalmat tett: száz tallért ajánlott föl a tiszteletére. Meg is menekültek. Nemsokára a török elhamvasztotta a feketevárosi templomot. Illés a felajánlott összegből a főoltárra Miklós képét festette meg. Alján a szent püspök partra vezérli őket (1675).Ruszt városkában élő monda szerint valahol Dévény táján, ahol a Duna veszedelmesen szokott örvényleni, állott valamikor egy Miklósnak szentelt kápolna. Remete élt mellette, aki a hajósok elé evezett, hogy átvegye tőlük a Miklósnak szánt alamizsnát. Visszatérve megkondította a kápolna kis harangját. Hallatára a hajóban mindenki térdre hullott és Miklós közbenjárásáért könyörgött. A remete a hajótörötteket és elmerülőket iparkodott a Dunából kimenteni. Hajlékába vitte és ápolta őket.

Nyilván a hajdani Miklós-hagyománnyal függ össze az az erdélyi szász jogszokás, amelyet a múlt század derekán jegyeztek föl. Garád falu egyik dűlőjét a fehéregyháziak művelték, de a garádiak tulajdonjogának elismerése fejében a bírónak minden Miklós-napkor egy kakast és négy forintot küldöttek a miklósbor néven emlegetett áldomásra, amelyen a falu vénei vettek részt.
Az egykori magyar kalmárok, tőzsérek körében is virágzott Miklós tisztelete. A pesti mészárosok, tőzsérek középkori céhe Miklóst választotta védőszentjének. A pesti Szent Miklós-ispotálykápolnának mészárszékét nyilvánvalóan a céh ajánlotta föl (1483). A kultusz elevenségére vall a Szent Miklós pénze, vagyis a megvásárolt jószágra, portékára adott foglaló. Nem tartjuk lehetetlennek, hogy a három boldoggá tett eladólány legendája nyomán ilyenféle példabeszéd foroghatott őseink ajkán, amikor gazdag kalmáraink jó dolgát látták: Miklós dobta be neki az ablakon. Ebből profanizálódhatott a mai szólás.
Aligha kétséges, hogy a Kecskemét városában évszázadokon át virágzó Szent Miklós-céh (coetus S. Nicolai) eredetileg középkori alapítás; kalmárok, tőzsérek közössége volt. A barokk időkben, franciskánus irányítás alatt nyitva állott a város minden jámborabb lakosa előtt. Érdemes még megemlítenünk, hogy a kecskeméti Miklós-templom toronykeresztjén a legújabb időkig eredeti szándék szerint nyilvánvalóan városvédő célzattal szélkakas módjára ott állott a szent püspök szobra, amelyet a helybeli nép Pörgő Miklós, Pörgetős Miklós néven emlegetett. Kecskemét középkori pecsétjén egyébként pásztorbotjáról lecsüngő kecskefejjel Miklós püspököt látjuk, ami beszédesen utal a város nevére. Nyilván a kálvinista puritánizmus hatására a XVI. századtól Miklós alakja elmarad. „
(Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium)

Minden vélemény számít!