Honnan ered a Márton-napi liba?

Szent Márton Magyarországon született 316 táján. Apja parancsára katonának kellett mennie. Tizenöt évesen indult harcba. Katona évei során is szent életet élt, mintha szerzetes lett volna. Látván szent életét püspökké akarták választani. De ő meg akart maradni egyszerű szerzetesnek, s nem akarta elvállalni a püspökséget. Ekkor erőszakkal akarták elvinni, s ő egy liba ólba bújt el az emberek elől. De a libák hangos gágogásukkal elárulták Mártont, az emberek megtalálták, s püspökké választották őt.

Innen ered az a szokás, hogy Márton napján libasültet eszünk és bort iszunk.
Szent Márton püspökként is igen alázatosan és egyszerűen élt. Középkori templomainkban sok helyen egy oltáron található a négy szent: István, László, Imre és Márton. Legtöbb templomunknak Márton a védőszentje. 

Több legendát is ismerünk az ő életéből:

Egyszer az úton tolvajok támadták meg őt, de Márton nem félt. Meg is kérdezték tőle , miért nem fél. Ő ezt válaszolta :
– Mert nekem oly Uram vagyon, aki soha el nem hagy engem nagyobb szükségeimben.
Majd beszélni kezdett nekik Jézusról, s a tolvajok közül egy Jézus hitére tért, s később szerzetes lett.
Egy másik alkalommal egy szegény, mezítelen ember alamizsnát kért Márton püspöktől. Ő éppen miséhez készülődött. Elküldött egy embert, hogy hozzon a szegénynek ruhát. Míg az ember oda volt, Szent Márton levette saját ruháját, s a szegénynek adta. A hozott ruhát vette magára, de az rövid volt rá, s a mise alatt, ahogy Jézus testét fölemelte, kilátszott a karja. Ekkor angyalok jelentek meg, s karját aranyos kendőkkel fedték be. Nagy világosság támadt, s fényes csillag jelent mega szent feje fölött.

Márton napja a gazdasági év zárónapja.
Legkésőbb ezen a napon hajtották be a jószágot téli szállásra. Misére mentek e napon a pásztorok, utána az urasághoz és a gazdákhoz, ahol megkapták éves bérüket.
Márton a jószágok védőszentje, ő fékezi meg az „ördög hajtotta” tehenet.
A gazdaaszony rétest sütött ezen a napon, hogy Szent Márton köpönyegét kinyújtsa: hóköpennyel terítse be Máron a határon meztelenkedő, fagytól remegő őszi vetést, hogy a következő évben bő termés legyen, s a szegényeknek is jusson. E napon kezdődött a tollfosztás. Ekkor kezdtek szőni, fonni, hímezni is.