Nyolc éve kezdődött. Áradt akkor a Tisza, Tóth József gátőrnek a naményi híd mellett naponta többször is ellenőriznie kellett a mércét.
Egy hajnalon halk vinnyogást hallott a túlpartról, és este megint. Majd másnap reggel is, este is. Harmadnap aztán egy cimborájával átbaktatott a túlsó oldalra a hídon. Akkor már csak halk nyöszörgést hallottak – két kiskutya volt. Az egyik nyakig elsüllyedve az iszapban, a másik törött lábbal a parton. Akkor törhetett el, mikor a hídról a vízbe hajították őket.
Az idegent eltűrik
A kis szukát megmosták a Tiszában, a másiknak meg befáslizták a lábát. A szukának egy ugornyai villanyszerelő lett a gazdája, a törött lábúnak meg a barátom, a gátőr. Egyik se nőtt nagyra, de mindkettőből kemény, hűséges eb lett, akik a legzordabb télben se mennek fedett helyre. Eshet a hó, zúghat a szél, fekszenek a lépcsőn és őrzik a házat. Az idegent eltűrik, de nem szeretik. Velük nem lehet játszadozni – nekik csupán egyetlen ember létezik: a gazda.
Egy gátőr portán előfordul mindenféle jószág, de köztük vitathatatlanul Bogár az úr. Volt, mikor Jóska hetven kecskénél is többet tartott, s aki ismeri a kecskét, az tudja, annál nagyobb gazember aligha létezik a majorság népei között. Olyan, mint a macska; annak is hiába beszél az ember, megy a saját feje után. Csak a kecske még bolondabb, s még kárt is csinál.
A gátőr kecskéi se voltak különbek, egyedül Bogártól tartottak. Egyszer azonban mégis megszöktek, ráadásul vitték magukkal a birkákat is. Már egy hete odavoltak, mindenhol keresték őket. De sehol senki. Már Bogár is teljesen megbolondult. Reggel eltűnt, délben visszajött, és ugatott, morgott, kereste az emberek tekintetét, de azok a kecskékkel voltak elfoglalva. Aztán a negyedik napon Bogár is eltűnt. Fent a gátőrháznál teljes volt a pánik. Egy hét múltán aztán azt mondja lent a mércénél egy halász, hogy megvannak a kecskék! Vagy két kilométerre a gátőrháztól egy leomlott part alatt, a Tisza mellé szorulva – Bogár őrzi őket. Tényleg ott voltak. A bamba birkákat a kecskék csábították le a szakadt partra, de fel már nem tudtak jönni. Bogár persze kinyomozta őket, csak hát az emberek nem akartak olvasni a tekintetében.
És Bogárnak nemcsak a szeme jó, de a füle is. Nemrég nagy tanácskozás volt a gátőrház udvarán, arról tanakodott a sok szakember, hogy merre kéne erősíteni a gátat. Gulács környékén volt a legrosszabb a helyzet, elindult hát a delegáció, hogy megnézzék a helyszínt. Kocsival mentek, körbe a kövesúton, Jóska is ment velük persze. Gulács Jándhoz a kanyargókkal együtt vagy tíz kilométer, gyalog – de jól kilépve!– minimum két óra. Egy óra múlva feltűnt a töltésen Bogár, és földig érő nyelvvel leült a gazdája lábához.
Három lépés távolság
Mindenki el volt hűlve. Honnan tudta ez a kutya, hogy pont ide fognak jönni, hogy pont itt találja a gazdát? Jóska persze csak mosolygott, bolond lenne elárulni a titkot. Nekem se árulja el. Pedig ha arra horgászom, mindig találkozom velük. Bogár azonban velem szemben is tartja a három lépés távolságot. Elfogad, mert már régen ismer, s az elé dobott szalonnabőrt is elveszi – de a kezemből soha. Közben pedig néz rám, furcsa, hideg, távolságtartó szemmel. Olykor-olykor igazi vádló tekintetet látok, mintha valamit mondani akarna. És sejtem is, hogy mit – pedig bizony isten nem én dobtam le a hídról. Csak az vigasztal, hogy így néz minden idegenre.
Balogh Géza/Szabolcsonline
