Tisza. Nincs még egy folyó, mely hol méltóságteljes, lassú kanyargásával, hol zabolátlan rohanásával oly mélyen beásta volna magát a magyar ember szívébe. Azt mondják: „Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza.” És igaz lehet a mondás, hiszen nagy költőink közül Petőfi Sándor, Juhász Gyula lelkét is megérintette a folyó egyedülálló hangulata, de az itt élő nép is számtalan dalban, mesében örökítette meg a szőke Tisza szépségét, ártéri erdőkkel kísért szalagját, morotváinak rejtélyes lakóit. Mondják azt is, a Tisza lágy és szeszélyes akár egy asszony, így hát nem is lehet másként bánni vele: szeretni kell, de óvni is, hogy vize az utánunk jövőket is hűsítse, halai táplálják unokáinkat és lelkük hazatalálhasson a békés tiszai tájban.

A Tisza a Duna leghosszabb mellékfolyója, Közép-Európa legfontosabb folyóinak egyike. A Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza összefolyásából keletkezik, majd áthalad Magyarország, Románia, Szlovákia, Ukrajna, valamint Szerbia területén. E folyó képez határvonalat Bácska és Bánát között, mielőtt a Vajdaság közepén, Titelnél a Dunába ömlik. A Tisza vízgyűjtő területe mintegy 157 000 km², vízállása erősen ingadozó. Átlagos vízhozama Szegednél 820 m³/s, de mértek már itt 97 m³/s-os legkisebb és 4700 m³/s-os legnagyobb vizet is.

Nevének eredete

A folyó neve vaskorban (Kr. e. 7–6. század) a mai Szeged területén megtelepedett agathürszosz és szignünna népcsoportoktól származhat: a „tijah” (ejtsd: tidzah) szó folyót jelenthetett. A szőke jelzőt a benne lévő homokról kapta.

A Tisza szabályozása

A Tisza hossza valamikor 1419 km volt. Az Alföldön folyik keresztül, amely Közép-Európa legnagyobb síksága, s mint minden síkság, lelassítja a folyók futását. A Tisza is rengeteg kanyart és mellékágat alakított ki, így gyakoriak voltak az áradások.

Több kisebb, sikertelen próbálkozás után gróf Széchenyi Istvánszervezte meg a Tisza szabályozását, ami 1846. augusztus 27-énvette kezdetét. A szabadságharc után jelentősen csökkentett költségvetéssel és számos kompromisszummal valósult meg a szabályozás, amelyet Pietro Paleocapa (a Pó folyót is szabályozó mérnök) irányított. A szabályozás eredményeként a folyó új hossza 962 km lett, született 136 km új, épített meder, valamint kialakítottak 589 km holtágat. A folyó esése a kilométerenként 3,7 cm-ről 6 cm-re növekedett. A szabályozás előtt mintegy két hónap alatt ért le az ár a SzamostólSzegedig, ma mindehhez 1-2 hét elegendő. A hajózható hossz ma 780 km. A szabályozás nem volt minden tekintetben kielégítő, amire leginkább az 1879-es szegedi katasztrófa figyelmeztetett; a vízgyűjtő terület vízháztartása szintén romlott.

A magyar országgyűlés 1884-ben elfogadta a Tiszáról szóló törvényt, amely összefoglalta a folyó szabályozásával összefüggő teendőket 1879–1884 közötti periódusban. A törvény kimondta, hogy a Tisza és vízgyűjtő területe a szabályozás és az ármentesítés tekintetében egységet képez. 1894-ben a parlament elfogadta Kvassay Jenő tiszai korrekciós programját, mely alapján tíz évig folynak a munkák. 1908-ban az országgyűlés elfogadta a Tisza újabb, immár húsz évre szóló fejlesztési programját. Az 1937-es XX. törvénycikk célja: a folyamszabályozás, ármentesítés és lecsapolás negatív következményeinek korrekciója.

A folyó szabályozását megtervező Vásárhelyi Pált (1795–1846) megörökítő szobor az ország első mérnökszobra (1905, Mátrai Lajos, ifj.) Szegeden látható. A talapzaton emléktábla mutatja az addigi legnagyobb vízállást, amely961 cm volt 1970. június 2-án. Ez 154 cm-rel több, mint a várost romba döntő 1879-es árvíznél volt. (Ezt 2006. április 21-én sikerült „felülmúlnia” a folyónak: 1009 cm-es vízállást mértek a Belvárosi híd lábánál lévő vízmércén.)

2006. május 23-án a Felső-Tisza hajózhatósági tervének elkészítését jelentették be, a tanulmány meghatározza majd a folyó 90 kilométeres részén a hajóút kialakításához szükséges beruházásokat.

Források

A Tisza két forrásból ered. A Fekete-Tisza és a Fehér-Tisza egymástól légvonalban 53 km-re található. A Tisza forrásának a Fekete-Tisza forrását tekintik, s innen mérik folyónk hosszát is. A Fehér-Tisza forrását a szegediszékhelyű GEO-ENVIRON Környezetvédő Egyesület tagjai több évig kutatták, s 2000-ben felfedezték annak pontos helyét. A forrás környékét megtisztították és táblával látták el. Ez a folyószakasz Rahótól kb. 1,5 km-re egyesül a Fekete-Tiszával.

Folyása

A hegyvidéki jellegű Felső-Tisza a Szamos torkolatáig tart. A Közép-Tisza szakasz határait a Szamos, ill. a Marostorkolata adja, s a Maros beömlésétől a Dunáig terjed az Alsó-Tisza.

A Tisza magyarországi szakaszát is három – az előbbivel azonos névvel illetett – részre tagolják. A Felső-Tisza az országhatár és Tokaj, a Közép-Tisza Tokaj és Tiszaug, az Alsó-Tisza megnevezés pedig, a Tiszaug és a déli országhatár közötti szakaszra vonatkozik.

Tisza a Bereg-Szatmári-síkságon lépi át az országhatárt, s medrét heves árvizeivel töltögeti, bár közben kanyarog is. Azt mondhatjuk, kanyarogva feltöltő jellegű. A folyó a hasonlóan kanyarogva feltöltő Szamos betorkollásától aTokajig terjedő szakaszon – mesterségesen megrövidített medrében – jelentős esésnövekedést nyert: itt már kanyarogva bevágódó jelleggel, élénkebben erodálja partjait. A kanyarulatképződés üteme e szakaszon eléri aDunáét. A kis esésű Bodrog felvétele után a Tisza ismét módosítja szakaszjellegét, újra a feltöltő jellegű lesz egészen Kisköréig. Bár a szabályozásokkal hossza e szakaszon is jelentősen csökkent, esése pedig növekedett, aSajó-Hernád által szállított durvább hordalékot csak fokozatosan tudja feldolgozni. A kiskörei duzzasztómű eséstörő hatása tovább fokozza feltöltő tevékenységét.

Kiskörétől lefelé Szegedig a Tisza újra kanyarogva bevágódó jellegű. Ez azért van, mert noha e szakaszon esése a jelentős rövidítések ellenére sem növekedett számottevően, egészen a Maros torkolatáig nem kap érdemi hordalék-utánpótlást. (A saját energiájával a mederből kitermelt anyag többnyire finomszemcsés, amelyet még a lassú folyású víz is könnyen magával visz.) Így medre itt fokozatosan kimélyül, és kisvízszintje is csökken (például Csongrádnál több mint 330 cm-rel).

Középvízi mederszélessége 191–236 m között változik. Árvízi víztükre Szegednél mindössze 350 m széles, Tiszadorogmánál viszont eléri a 6,7 km-t.

Torkolat

A Tisza torkolata Szerbiában van Titel közelében, itt vízhozama már megközelíti a Dunáét. Ennek alapján akár a Drávanélküli Duna lehetne a Tisza mellékfolyója.

Keletkezésekor, a miocén elején a Tisza torkolata 117 km-rel lejjebb volt, mai helyére a természetes mederváltozások miatt került, s emiatt a folyó öt nagy mellékfolyót veszített.

Mellékfolyók

A Tisza 962 km-es hosszán számos mellékfolyó vizével gazdagodik. Ezek közül a legnagyobb mellékfolyói, azok torkolatának országa szerint:

Ukrajna	Tarac, Talabor, Nagy-ág, Borzsa
Románia	Visó, Iza
Szlovákia	–
Magyarország	Sajó, Bodrog, Túr, Szamos, Kraszna, Lónyai-főcsatorna, Keleti-főcsatorna, Zagyva, Körösök, Maros
Szerbia	Béga

A Tisza fejlődéstörténete

A Tisza vízgyűjtőjét, a folyók pályáját évmilliók alatt a külső és belső felszínalakító erők, vagyis egyrészről a kéregmozgások és a vulkáni tevékenység, másrészről a víz és a szél alakították mai formájára.

A szorosabban vett tiszai vízrendszer kialakulásának kezdete a harmadidőszak végére, nagyjából 1,5 millió évvel ezelőttre esik. A pliocénben a hegytömbök több szakaszban történt kiemelkedése következtében hazánk területén zárt medence alakult ki, – a Pannon beltenger – amely a korszak végére folyamatosan feltöltődött. Ebben az időben az Északi- és Északkeleti-Kárpátokból lefolyó vizek a mai Ér, Berettyó vonalán igyekeztek a Pannon-medence legmélyebb pontja felé és ide ömlöttek az Ős-Maros völgyének közvetítésével az Erdélyi-medence és a Bihar-hegység vízfolyásai is. A pleisztocén időszakban a Tisza medrének alakulását döntően a helyi jellegű tektonikus változások határozták meg. Jelentős mozzanat a Bodrogköz-Szatmári-síkság mérsékelt megsüllyedése és a Nyírség erőteljesebb megemelkedése, amelyek következtében a folyó elhagyta az Ér-Berettyó-Körösök menti útvonalát, pályája északra tolódott és észak-nyugati kanyarra kényszerült az Alföld északi peremén. További útvonalát a Bodrogközből a hortobágy-kunsági és a borsodi-hevesi-jászsági területek határán ugyancsak süllyedékek jelölték ki. E mederváltozások során a Tisza keresztezte jobb parti mellékfolyóit és több ágra szakadt. Vize egyrészt a mellékfolyók régi medrében, másrészt a süllyedések által kijelölt új mederben folyt tovább. A Tiszának Tokajtól délre levő folyásától is számos kiágazás vezetett az általa elhagyott régi medrekben a sárréti depresszió felé. A Tisza az Alföldre kiérve relief energiáját rendkívül rövid idő alatt elveszítve hordalékának lerakására kényszerült, hordalékkúp sorozatokat hozva létre. Jelenleg a folyó vízgyűjtőjének hazai részét három nagy hordalékkúp öt részre tagolja. A Nyírség hordalékkúpja a felső-tiszai folyórendszer (Kraszna, Szamos, Túr) és a Körösök-Berettyó vízrendszere közé ékelődik. A Bükkalja hordalékkúpja a Sajó-Bódva-Hernád völgyeit választja el a Zagyva-Tarna vizeitől. Végül a Maros hordalékkúp a Maros-völgyet választja el a Körösök vízgyűjtőjétől. A lejtés csekélységének további következménye, hogy a folyó nagy kerülőkkel, kanyarulatokkal fut erózióbázisa felé. A Tisza az Alföldre kilépve középszakasz jellegű, meanderező folyó. Pályáját végig kísérik a levágott kanyarulatok, vagyis morotvák, az árvizek által létrehozott övzátonyok. A változások tehát nem szűntek meg a geológiai a jelenben sem. A kanyarulatok vándorlásával, lefűződéseivel a meder folyamatosan változik.A mai Tisza vízrendszere, amely még nem viselte magán jelentős nyomát az emberi beavatkozásoknak feltételezhetően a következőképpen alakult. A síkságra érkező folyó a Szamos torkolatánál észak felé fordult, majd 50-60 km-nyi út megtétele után Záhonynál ismét irányt váltott, nyugat-délnyugat felé folytatta útját, megkerülte a Tokaj-hegyet, majd Tiszaluc környékén a Sajó és Hernád hordalékkúpja mentén déli irányba kanyarodott. Alább a hevesi síkságon meanderezett, majd Csongrád környékén ismét dél felé vitte vizét. Ezen a szakaszon a jobb parti mellékfolyók levágott alsó folyásainak, illetve a helyi jellegű süllyedések változásának megfelelően több ér, kisebb folyóág szakadt ki testéből. A Tokaji-kapu alatt kiszakadó folyóágak a Hortobágy, a Berettyó, a Zádor, a Kakat, a Mirhó, a Büdös-ér, a Nagy-Hék közvetítésével elérték a Körösök teknőjét. A jobboldali mellékfolyók szintén hasonló képet mutattak, maguk is több ágra szakadtak, több eret is tápláltak. Ezek behálózták az egész területet. Ebben a korban mind a jobb, mind a baloldali mellékfolyók a jelenleginél nagyobb vízhozamúak voltak, azaz a térségre jellemző volt a bővizű vízfolyások nagy száma.

A jelenkori változások, emberi beavatkozások

Az emberi beavatkozások legkorábbi nyomai a rézkorból valók. Jelentősebb tájátalakítással kb. az V. századtól kezdődően lehet számolni, emlékei a vízelvezető-védelmi funkciót ellátó árkok, sáncok, győrök, valamint a szintén több funkciós cégék. A kor embere a természeti erőforrások felerősítésével, a mainál valószínűleg lényegesen kedvezőbb hatásfokkal fordította saját hasznára az ártéri területeket, vagyis kis ráfordítással a természeti erőforrások csökkentése nélkül állította elő javait. Az ártéren található elhagyott medreket összekapcsolta a terület szemisztatikus, illetve efemer víztereivel, egységes vízrendszert hozva ezzel létre. A gazdálkodás alapját az évenkénti árvizek szolgáltatták, amelyek a folyót kísérő természetes magaspartokon – övzátonyokon – keresztül képzett átvágásokon ún. fokon keresztül öntötte el a mélyebb fekvésű területeket, illetve ezeken keresztül jutott vissza az anyamederbe. Mivel az árasztás alulról történt, a hordalék jelentős része már a fokoknál lerakódott, amit rendszeres kotrással tartottak karban. A vízszabályozás így nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak szabályozott szétterítésével történt. A haszonvételek széleskörűek voltak, magukba foglalták a halászat, az állattartás, a növénytermesztés és a gyümölcstermesztést is. Ezt a komplex haszonvételi rendszert nevezzük ártéri-, vagy fokgazdálkodásnak. Hangsúlyozni kell, hogy az ártéri gazdálkodás jellege alapvetően eltért a maitól abban a tekintetben, hogy az nem a természeti erőforrások felélésén, sokkal inkább annak erősítésén alapult. Másik fontos jellemzője, hogy az ártéri gazdálkodásban a szántóföldi művelés csak kis mértékű, mintegy kiegészítő szerepet játszott.

Az ártéri haszonvételek során a vízrendezési munkálatok a táj eredeti, ősi arculatát jelentősen átalakították, így tulajdonképpen ettől az időtől kezdődően az ártér jellegét döntően az emberi beavatkozások határozták meg. Az ártéri gazdálkodás a XV-XVI. században indult hanyatlásnak, melynek első mozzanatai a fokok, csatornák eltömődése volt. Csak ettől az időszaktól beszélhetünk a Tisza-völgy nagymértékű elmocsarasodásáról. A viszonylag gyors változások valószínűsíthetően legfontosabb okai a demográfiai oldal mellett az ártéri erdők területi arányának nagymértékű csökkenése (mind a forrásvidéken, mind az alföldön), valamint a vízi malmok megjelenésével megszaporodó mesterséges gátak voltak.A XIX. század közepén kezdődtek meg azok a nagyarányú vízrendezések, amelyek eredménye mind a mai napig meghatározza a Tisza-völgy vízföldrajzi képét. A szabályozási munkálatok elsősorban az árvízvédelmi töltések építését, valamint a kanyarulatok átvágását célozták meg az árhullám minél gyorsabb levezetése érdekében. A munkálatokat Széchenyi vezetésével, Vásárhelyi tervei, pontosabban a század első felében, főként Huszár Mátyás vízszabályozási terveinek felhasználásával kezdték meg. Meg kell jegyezni, hogy már akkor több szakember azon a véleményen volt, hogy a folyó kiöntéseit nem szükséges megakadályozni, csak korlátozni kell, illetve az árvizek szétterítésén alapuló szabályozási rendszer kialakítását szorgalmazták. 1846-ban a Tiszavölgyi-Társulat megalakulása jelezte a nagyszabású tájátalakító munka megindítását. Az első átvágást Tiszadob térségében végezték 1846. augusztus 27-én. A folyószabályozás minden ezt követő fázisa egy-egy nagyobb árvízhez köthető. A Tisza mellett megkezdődtek a mellékfolyók szabályozásai is. A Szamoson érdemi munka csak 1890. után történt. A szabályozások során 36 kanyarulatot vágtak át, valamint egy 1300 méteres átvágással új, kedvezőbb irányú torkolatot alakítottak ki a régi alatt mintegy 2,5 km-rel. A kor vízgazdálkodásának következtében megindult alföldi szárazodás, illetve belvizesedés hívta életre azt az öntöző és belvíz levezető csatornahálózatot, amelynek munkálatai a 30-as években indultak és nagyjából az 50-es években fejeződtek be, de aminek karbantartása, fejlesztése napjainkban is folyamatosan zajlik.

Tiszavirágzás

A tiszavirágzás jelensége maga a rejtély, az izgalom, a leírhatatlan varázslat, misztérium. Varázslat ami Európában mára szinte csak a Tiszán látható. A nyári napforduló idején a rejtélyes életű kérészek tömege ölt néhány órára nászruhát, hogy mintegy varázsütésre az alkonyati órákban milliónyi tiszavirágként izgatottan keressék párjukat a víz fölött. Leírhatatlan, semmihez sem hasonlítható természeti jelenség, ami összehangolja a három évig az iszapban élő lárvák életét. Az, hogy az év adott napján kifejlett, különleges formájú rovarként a víz felszínére érkezve beteljesítsék a természet körforgását. Akinek lehetősége van ezt az óriási kavalkádnak tűnő ide- oda röpdöső rovartömeget megfigyelni, a Kárpát- medence leglátványosabb kérész rajzását láthatja.

A tiszavirág (Palingenia longicauda) a kérészek (Ephemeroptera) rendjébe tartozó, 8-12 centiméter hosszú, színpompás rovar, melynek szárnyfesztávolsága eléri a 6-7 centimétert. A víz felszínére rakják a petéiket, és lesüllyednek a tó fenekére és ott fúrják a földbe magukat. A lárvák elsősorban folyami sziklák alatt élnek, a dús növényzet közé és az üledékbe fúrják magukat. A kifejlett állat közismerten rövid életű. Kis fejük rövid csápokat, terjedelmes összetett szemeket és három pontszemet visel. Szájszerveik csökevényesek. Az ivarérett állatok rövid felszíni életük során nem is táplálkoznak, bélcsatornájukat levegővel pumpálják fel, hogy könnyebben tudjanak repülni. A kifejlett kérészek nem túl jól, csapongva repülnek.

Fajától függően egy év vagy pár hónap alatt 20-30-szor vedlik egy lárva. Az utolsó vedlés majdnem felnőtt korban történik meg. Főleg tavaszi és nyáreleji rajzáskor figyelhetők meg, amikor násztáncukat járják. A tiszavirág rajzása az esti órákban kezdődik és körülbelül három órán át tart. A rajzás nyitányaként az agyagos partoldalban élő hároméveslárvák felemelkednek a víz felszínére. Feljutásukat a kültakarójuk alatt felhalmozódó gáz segíti. A vízfelszínen bújik elő a lárvabőrből a szárnyas rovar.

Először a hím szubimágók jelennek meg, amelyek a partra repülnek, ahol vedléssel alakulnak párzóképes imágókká. A vedlés folyamata során az állat röpképtelen, így teljesen ki van szolgáltatva a rovarevő madaraknak. Az imágóvá átalakult, hosszú fartoldalékkal rendelkező hímek közvetlenül a víz felett repülve keresik a nőstényeket.

A nőstények a lárvabőrből kibújva azonnal párzóképesek. A párzás után a nőivarú egyed a folyó felett repülve megkezdi a kompenzációs repülést. A folyó felett 5-10 méteres magasságban halad a folyásiránnyal szemben, majd távolabb leereszkedik a vízre, ahol lerakja a petéit. A peték lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder falába, és a víz felé nyitott vájatban élnek a következő három évben, tíz-százezres egyedszámú telepeken.

Az egykor Európa szerte elterjedt faj napjainkra a kontinens legnagyobb részéről eltűnt. Hazánkban nagy tömegben már csak a Tiszában és mellékfolyóiban él. 2012 augusztusában ugyanakkor a javuló vízminőségű Dunán ismét megjelentek a kérészek, bár a tudósok a Duna tiszavirág állományának csökkenését jósolják.

[slideshow_deploy id=’89470′]