_VN_a bereg szive_fekv_kk teremtorna namény lajkolas

Balázs József (2)

Balázs József egy kis beregi településen, Vitkán született, a kis falunak rajta kívül csak egy híres szülötte van: Lauka Gusztáv, az első magyar vicclap szerkesztője. Balázs József dolgozott újságíróként, majd íróvá lett – sajnos,a halál fiatalon elragadta. Az ELTE magyar-történelem szakán tanult. Pályáját üzemi lapoknál kezdte. Már harminc éves elmúlt, amikor íróként debütált. Néhány éven belül több kötete -jelentős közönség és kritikai sikerrel- megjelent. Rövid időre az irodalmi élet középpontjába került, alkotásai érettségi tételek, egyetemi tan- és vitaanyagok lettek. 1976-tól a filmgyárban dolgozott dramaturgként, számos film stáblistáján találkozhatunk nevével. Több művét is megfilmesítették. Az 1980-as évektőlfokozatosan kikerült az irodalmi élet fókuszából, részben indokoltan, mivel jelentősebb művet már nem alkotott. Hosszan tartó súlyos betegsége is akadályozhatta alkotó munkájában.

Több évtizedig élt Budapest XII. kerületében, a Krisztinavárosban. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Művei

Szépirodalmi kötetei

  • Magyarok. (Regény, 1975)
  • Koportos. (Kisregény, 1976)
  • Fábián Bálint találkozása Istennel. (Regény, 1976)
  • Az ártatlan. (Regény, 1977)
  • Szeretők és szerelmesek. (Regény, 1978)
  • Az eltévedt tank. (Elbeszélések, 1983)
  • A homok vándorai. (Dráma, 1983)

Műveiből készült filmek

  • Magyarok. Rendező: Fábri Zoltán, (1978)
  • Fábián Bálint találkozása Istennel. Rendező: Fábri Zoltán, (1980)
  • Koportos. Rendező: Gyarmathy Lívia, (1979)

Forgatókönyvek

  • Ők ketten. Rendező: Mészáros Márta; további társszerzők: Bereményi Géza, Kóorody Ildikó. (1977)
  • Szívzűr. Rendező: Böszörményi Géza; további társszerző: Gulyás Péter Pál. (1981)
  • Az asszony. (Történet) Rendező: Erdélyi László, Zsigmond Dezső. (1995)

Díjai

  • József Attila-díj (1977, 1987)
  • SZOT-díj (1976)
  • Váci Mihály-díj (1978)

Emlékezete

  • Vásárosnamény könyvtára a nevét viseli 2007 októbere óta

Az író életműve – bár jelentős –  nem nagy, önálló köteteinek száma tíz alatt van, néhány művéből film készült, írt két színdarabot, néhány hangjátékot és novellákat.

Balázs József filmes tevékenységéről kevesebbet tudunk, én magam rácsodálkoztam néhány régen látott, jó emlékű film címére, amelynek ő írta a forgatókönyvét: Szívzűr, Ők ketten, Az asszony.

1970-76 között üzemi újságíró, a Magyar papír munkatársa volt Balázs József.

Feltűnik, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek regényeiről, filmjeiről milyen nagy mennyiségű, hírlelés, ismertetés, elemzés jelent meg, s ehhez képest milyen kevés az 1995-ben bemutatott Az asszony c. filmről – ez kulturális közéletünk változására is utal.

A torcellói Krisztus c. regénye halála után jelent meg. Böngészve a folyóiratokban megjelent műveit, látható: több műve nem jelent meg még önálló kötetben, például aTánciskola c. kisregény és színművei. Pótolni kellene még ezt az hiányt.

Balázs József

Miklós Elemér tanár vitkai beszél Balázs Józsefről, aki szívügyének tartotta az író emlékének ápolását. 2001-ben könyvet is írt Balázs József emlékezete címmel, és  elévülhetetlen érdemei vannak abban is, hogy 2002-ben létrejött a Balázs József emlékszoba a vitkai művelődési házban.

– A személyes ismeretségük emléke sarkallja az író emlékénekápolására? Vagy más összetevők is motiválják?

– A személyes ismeretség csak részben motivál engem arra, hogy ápoljam Balázs József emlékét a faluban. Vitka – amely ma Vásárosnamény része – kis település, és csak kevés szülöttje tett szert országos hírre. Balázs Józsefen kívül Lauka Gusztáv, a márciusi ifjak egyike, Petőfi Sándor jó barátja, az első magyar vicclap szerkesztője lett ismert a maga korában. Szeretném, ha nevük, munkásságuk nem merülne feledésbe, és a ma kisdiákjai tudhatnák: egy ilyen kis faluból is ki lehet emelkedni, akkor is, ha a család anyagilag nem tehetős, de van tehetség, akarat, szorgalom. Mindkettőjük emléktáblája ott látható hajdani iskolájuk falán.

– Balázs József visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy nem író akart lenni, hanem filmrendező már gyermekkorától fogva. Később többször nekifutott a filmfőiskola felvételijének is. Szegény családi hátterét ismerve ez talán meglepő választás…

– Jóska azt tartotta, hogy az édesapja, Balázs András agyondolgozta magát: még ötvenéves sem volt, amikor meghalt. Földet művelt, amellett télen fát vágott, állatokat gondozott, nyáron építkezéseken volt segédmunkás, seprűt, kosarat, szekérre való kast készített vesszőből. Mégis alig lépte túl a megélhetés küszöbét. Saját otthont akart, ezért kényszerült a feleségével, Kvárta Magdolnával az 1940-es évek elején németországi munkára. Szabály volt a családban, hogy erejüknek megfelelően már a kisgyerekek is dolgoztak, de jellemző volt az is, hogy szeretetben nőttek fel. Jóska egyszer arról beszélt nekem, hogy az ő életének a legnagyobb élményét alighanem a szegénység jelenti. Nem úgy, hogy jómaga is szegény volt, bár ennek ellenkezőjét sem állította, hanem akként, hogy minduntalan szembetalálta magát a szegénység különböző formáival.

– Ebben a szegény környezetben miből táplálkozhatott Balázs Józsefnek az az elhatározása, hogy filmrendező lesz? Milyen mintákat láthatott ebben a kisközségben?

– A hobbit nem kell megmagyarázni, bármikor bármilyen apróságból kialakulhat. Ráadásul a filmes tervekről már csak akkor értesültünk, amikor híres író volt. Két dolog befolyásolhatta: Jóska középiskolai tanulmányainak az idején zajlott az a nagy akció, hogy legyen minden településen mozi. Így lett Vitkán is, ahová hétvégeken szép számmal járt az ifjúság, s persze volt, akit nemcsak a történet érdekelt, hanem az is, hogyan készül a film.

– Igaz, akkoriban még nem voltak a technikai eszközök olyan széleskörűen hozzáférhetők, mint manapság, a fényképezésre és filmezésre alkalmas mobiltelefonok korában.

– Így igaz, más idők voltak azok. Kamera akkoriban nemigen került a falusi fiatalok kezébe, de fényképezőgép igen. Egy nála néhány évvel idősebb fiatalemberrel, Hajdú Istvánnal – aki később matematika–fizika szakos tanár lett Vásárosnaményban – nagyon jól megértették egymást. Ő volt az, aki vett az ösztöndíjából egy fényképezőgépet, elmagyarázta, mitől jó egy fotó, hozott szakirodalmat is, Jóska pedig magába szívta az új ismereteket, sőt középiskolás korában elkezdett filmekről írni. A film iránti vonzalom annak ellenére megmaradt, hogy nem vették fel a Filmművészeti Főiskolára. Talán azért ment a filmgyárba dolgozni, hogy ha már nem lehetett filmrendező, dramaturgként filmes közegben dolgozhasson.

– Később több művéből film készült, ez részben kárpótolhatta is az elveszett rendezői illúziókért… De hogyan lehet az, hogy egyik napról a másikra „írót avattak”, ahogyan a Forrás fogalmazott a Koportos megjelenésekor. Mi volt ennek a műnek az előzménye? Ön tudta, hogy Balázs József írói babérokra tör?

– Felnőttként visszahúzódó ember volt, szöges ellentéte az általunk megszokott ifjúkori személyiségének. Vitkában bemutatókat tartó kiváló táncos volt a mulatságokban, és remek társasági ember. Pestről járt haza, egy kicsit a fővárost hozta ide. Azt tudtuk, hogy egy üzemi lapnál újságíróként keresi a kenyerét, de hogy mi van a fejében, netán az íróasztalfiókjában, nem tudtuk. Én a Forrás 1975. januári számában megjelent Koportos című írását – amelynek szatmári cigány ember hőse úgy küzd meg a sorssal, mint Hemingway öreg halásza a tengerrel – éppen ágyban, influenzásan olvastam, és egyszerűen meglepődtem, hogy a mi fiúnkat avatják benne íróvá. Hamarjában írtam is egy recenziót a Kelet-Magyarországnak, hogy minél többen tudjanak a nagy eseményről. Merthogy az írás első olvasásra jó volt: új hangot, egyéni látásmódot jelzett. De a publikáció nemcsak nekem volt meglepetés, hanem – mint később kiderült – hozzáértő irodalmároknak, például Kulin Ferencnek is, akivel egyetemista korukban együtt forogtak irodalmi körökben. Kulin később maga mesélte el, hogy a Koportos megjelenése után megkérdezte Balázs Jóskától: miközben évek óta foglalkozik a filmmel, és a neve alatt kijön egy novella, az talán valaki másé?

– Az igaz, hogy korábban több irodalmi szerkesztőségben hónapokig feküdt a fiókban a később nagy karriert befutott írás? Vagy ez a mendemonda csupán a szokásos legendaképződés folyománya?

– Igaz. Lehet, hogy el se olvasták, mert ismeretlen volt a név, netán nem ismerték fel a tehetséget. Később azt is hallottam, hogy talán azért nem olvasták el, mert a legolcsóbb barna papírra volt gépelve, nem is úgy nézett ki, mint egy komoly kézirat. Végül a Koportos Raffai Sarolta kezébe került, aki napokon belül válaszolt, és a Forrás következő számában teljes terjedelmében közölte is. S ahogy az már lenni szokott, a siker rögtön hozta a következő jó híreket: a Magvető Kiadó még ugyanabban az évben kiadta a Magyarok és a Fábián Bálint találkozása Istennel című kisregényt, a Szépirodalmi Kiadó pedig a következő esztendőben önálló kötetben jelentette meg a Koportost. Balázs József ezért aztán mindig elkomorult, ha üstökösszerű berobbanásáról hallott, mondván: a megjelenést tekintve ez a berobbanás igaz lehet, de mit élt át évekig, amíg folyton csak az asztalfióknak írt! Későbbi beszélgetéseinkből kiderült, már egyetemi évei alatt foglalkoztatta a téma. Többször feldolgozta, átdolgozta. Először az Esti Hírlapban jelent meg rövid tárcaként. A történetet később kisfilmnek szánta, amellyel amatőr filmfesztiválon akart indulni, a regényváltozattal pedig irodalmi húrokat pengetett.

– A sikerek birtokában nyilván örömmel jött a szülőföldre író-olvasó találkozókra… Vagy önök nem ezt tapasztalták?

– Azt gondolná az ember, hogy rohant haza. Hívtuk, de hosszú ideig nem vállalkozott ilyesmire. Később a régi barát, Hajdú István kérésre mégis eljött, de azzal a feltétellel, hogy csak diákokkal beszélget. Ennek okát nem nagyon tudtuk megfejteni. Filmjeinek ősbemutatóit ettől függetlenül a megyében tartották – Vásárosnaményban és Nyíregyházán –, két drámáját pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vitte színre. Kétségtelenül jól jött nekünk a „mi fiunk” sikere. Vásárosnamény nem az ország irodalmi életének közepe, de Balázs Jóska révén esetenként néhány napra közel kerültünk egy-egy ilyen szerephez. Filmet forgattak itt, ősbemutatót tartottak. Ezek nagyszerű dolgok.

– Beszéljünk egy kicsit részletesebben néhány Balázs műről! Kérem, emelje ki az életműből az ön által legfontosabbnak tartott alkotásokat!

– Amit az első nagyobb lélegzetű alkotásának olvasásakor fontosnak éreztem, az a másság. Jó volt érezni, hogy az élményei hitelesek és őszinték. Lehettek is, mert nyaranta, az iskolai szünidőben – mintegy a fizikai ereje próbájaként, de elsősorban a családja létszükséglete miatt – kemény paraszti munkát végzett. Sokat foglalkoztatott annak idején, hogy vajon miért kellett a Koportos kéziratának a megjelenés előtt a különböző szerkesztőségek között ingáznia, hiszen utólag egybehangzó volt a vélemény: „az új prózaíró teljes értékű epikával jelentkezett”. Megnyugtató volt arról értesülni, hogy az „irodalmi közegellenállásnak”nem volt politikai töltete, csupán az érték időbeni felismerésének hiánya s a pályakezdőkkel szemben meg-megújuló fenntartás, óvatosság lehetett a motiváció. A Koportosról folytatott szakmai vitát figyelve azt jegyeztem meg, hogy többen elismerték: belépője sikerének elsődleges forrása a szakértelme volt. Ugyanis minden cifraságtól mentesen csöndben, szerényen, a szakma mesterfogásainak alapos ismerőjeként feszes szerkesztésű, az emberi sorsokat faggató írásaival vonta magára az irodalmi közfigyelmet, s mutatott rá a való világ köznapi használhatóságára. Kiérlelt szépírói látásmóddal, egy szuverén írói világ elemeivel, sajátos írói karakter jegyeivel jelentkezett, ráadásul nem „rajban”, valamely csoport tagjaként, hanem egyedül, hiszen nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem. Érdemes felhívni a figyelmet arra is hogy nagyon jelentős volt a szolidaritásérzése a leszorított léthelyzetben lévő emberek iránt.

– Mit jelent maga a cím: Koportos? Én egy ilyen nevű vasúti megállóra emlékszem, évtizedekkel ezelőtt, ha a kalauz ezt a megállónevet bemondta, már lehetett készülődni a vásárosnaményi leszálláshoz. Ma márnincs ilyen név a részletes vasúti menetrendkönyvben sem…

– Valóban, a Nyíregyháza és Vásárosnamény közötti vasútvonalon, a vitkai temető közelében volt egy vasúti megállóhely, amely a nevét egy közeli határrészt jelölő táblanévről kapta. A kisregényben a Koportos lényegében a vitkai temető szinonimája. Amint az írásban olvasható: „Aki sokat jár a Koportoshoz, annak a fél lába már ott van a sírban.” Maga a kisregény balladai tömörséggel beszéli el három nap drámai történetét. Egy, a lét perifériáján vergődő cigány ember, Balog Mihály sorsát taglalja, aki ki akar törni a telepi létből.A munkavállalása miatt ingázik, megismeri a falujántúli helyzetet, olykor rácsodálkozik a környező világ eleddig nem ismert jelenségeire, és e „világlátás” készteti gondolkodásra. Mindez akkor erősödik fel, amikor szembetalálja magát az élet és a halál problematikájával. Itt kerül a képbe a temető, Koportos.

– A Koportosból előbb rádiójáték, majd film is született. Ön hogy látja, milyen sikerrel futottak ezek a feldolgozások?

– Egy-egy műalkotás más közegbe telepített „újraélesztése”mindig kétesélyes. Így volt ez a Koportos esetében is, hiszen az eredeti írás sokkal jobb, mint a rádiós feldolgozás. Mindenki elvett a műből valamit. Aki hangjátékká dolgozta át, az az egyénre helyezte a hangsúlyt: a rendező a kisregény cselekményének narratív jellegét hangsúlyozta. Mindez megtörte a hallgató azonosulását, s az egész valahogy elfedte a mindennapi sorskérdéseket, amelyek az eredeti műben nyomon követhetőek. Ennek ellenére intellektuális élményt jelentett a hangjáték meghallgatása.

– A rádiójátéknál Gyarmathy Lívia filmje talán jobban tetszett önnek? És ha igen, akkor mi volt ennek az oka?

– Más a műfaj. Mielőtt a magam véleményét mondanám,Balázs Józsefet szeretném idézni. A film 1980. február tizenharmadikai, vásárosnaményi ősbemutatóján azt mondta: „Mind a regény, mind a film világa hűséges ehhez a vidékhez. Bár a rendező saját látomását jeleníti meg a filmen, a szülőföldem követhető helyszínei ehhez jó lehetőséget kínáltak. Számomra nagy élmény, hogy ez a film – általános érvényű mondandója mellett – szülőföldemet is megörökítette.” Nekem is nagy élmény volt filmen látni azokat a helyeket, ahol mindennap járok, vagy bármikor megnézhetek – ez a benyomás személyes része. Alkotásként számomra az volt az érdekes, hogy Gyarmathy Lívia hangsúlyait nem a publikus jelenre helyezte, s nem a rögtönzést részesítette előnyben, hanem az egyéniségéből, az elveiből fakadó műértelmezésének a lényegét tárta a nyilvánosság elé, az élet célját, értelmét, az emberi magatartástípusokat jellemezve a többrétegű igazság megmutatásával, esetenként annak értelmezésével is. Lekötött a film, s nagyon jól esett, ahogyan azt Gyarmathy Lívia kommentálta: „Vállalom Balázs gondolatát és annak közvetítését is, hogy a társadalom perifériájára szorultak helyzete segítségért kiált.” Eltelt majdnem negyedszázad, és úgy vélem, a gondolat ma is tökéletesen időszerű. Vagy talán még aktuálisabb, mint akkor.

– Milyen volt az ősbemutató hangulata önnek, egy helybeli kulturális vezetőnek a szemszögéből? Bevallom, én magam elfogultan mentem a bemutatóra. Az tette rám a legnagyobb hatást, hogy egy, a megyében forgatott filmet látok, amely a megyéből indult újságíró kolléga novellájából készült. Nagyon rossznak kellett volna lennie ennek a filmnek ahhoz, hogy nekem ne tetsszen…

– Sokan jöttek el a bemutatóra, és azt hiszem, a többség olvasta a művet, és sokan ismerték a helyszíneket is, a Csigás-tavat, az olcsvai révátjárót, a Szamos-partot, a vitkai temetőt, a római katolikus templomot és a Vitkát Vásárosnaménnyal összekötő védett platánsort. Voltak, aki látták is a felvételek egyik-másik mozzanatát, tehát fokozott volt a kíváncsiság. Az előzetes várakozások arra irányultak: vajon Balog Mihály etikus igényű „vergődése”, tragikumának katarzisa mennyire képes a vetítővászonról visszaigazolni a korábban felismert általános érvényű tanulságokat, tapasztalatokat. A jobban tájékozottak arra is kíváncsiak voltak, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Nagyecseden élő amatőr színész, Rostás Mihály, a regénybeli Balog Mihály alakjában hogyan képes meggyőzően elhitetni a nézővel, hogy csakis etikus tartással viselhető el az elviselhetetlen, hogy a „kisember” miféle vezeklésre kényszerül, ha életben akarja tartani magát a reménység egymást váltó végletei között, ahol a cselekvési teret minden oldalról súlyos korlátok övezik.

– Hogyan válaszolta meg ezeket a súlyos, fontos kérdéseket?

– A választ a film gondosan komponált, színes képei adták meg. Az alkotógárda a képi eszközök gazdag, változatos anyagával válaszolt egy másfajta kihívásra is. Nem volt ugyanis megkerülhető az az – elsősorban a várakozás síkján, rejtetten „elhintett” – kihívás, hogy egy magyar filmrendezőnek Magyarországon forgatott, nagyobbrészt nyugatnémet márkákkal finanszírozott, a magyar cigányság életviteléről készített alkotása Nyugaton, a ZDF adásában, vagy a mozik vásznán milyen hatást vált ki. Ez a válasz sem késett sokáig: a „hivatalos”kritikai elismeréseken túl a film a franciaországi etnikai fesztivál díját is elnyerte.

– Ejtsünk szót két másik műről is, amelyből olyan sikeres filmek születtek, hogy az egyiket még Oscar díjra is jelölték…

– Ezek Fábri Zoltán nevéhez fűződnek, aki alaposan ismerte a Balázsi hősök életvilágát. Szerintem egyaránt kínálta önmagát megfilmesítésre a Magyarok, valamint a Fábián Bálint találkozása Istennel című mű, hiszen a tartalmi és formai gazdagsága mindkettőnek kiemelkedő. Jól jellemzi ezt a Kossuth-díjas Fábri Zoltán nyilatkozata: „…akár egyetlen ember is lehet a történelem főszereplője, még akkor is, ha történetesen nem ismeri az ábécét”. A Magyarok szociográfiai hitelessége, a valóban újszerű történelmi világképe része lett egy zsinórmértéknek. A Magyarok különleges kiadvánnyal gazdagította a kultúrtörténetet. A Magvető Kiadó 1975-ben jelentette meg először a kisregényt, Fábri filmjének ősbemutatója pedig 1978 februárjában volt Nyíregyházán. Nem sokkal később újra kiadták a regényt, egy kötetbe szerkesztve a film forgatókönyvével és Balázs József Forgatási naplójával. Kitűnő alkalmat kínált a téma az újragondolására, az eltérő művészetek különböző eszközeinek egybevetésére, a megoldási módok hasonlítására és a regény utóéletének megismerésére. Egyébként a Magyarok volt az a Fábri-film, amelyet Oscar-díjra jelöltek, s amely sajnos éppúgy alulmaradt a nemes vetélkedésben, mint a rendező másik filmje, A Pál utcai fiúk.

– Balázs József többszörösen jelen volt a szülőföld életében, hiszen drámaíróként is a megyében debütált. Mennyiben különbözött ez írói vagy filmes premierjétől?

– A bátori advent című mű már a bemutatás előtt esemény volt. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban először 1983 decemberében láthatta a közönség, s noha Balázs e művét az 1981 októberében újranyitott kőszínház alkotói pályázatára írta 1979-ben, a várakozás, a dramaturgiai hangsúlyváltások késleltették a darab színrevitelét. A történelmi játék értékrendje abban ismerhető fel, hogy az ábrázolás nyugalma és biztonsága mögött az a korszerű történelemszemlélet húzódik, miszerint megérteni, értelmezni, tisztázni szükséges a korunk számára is érvényes történelmi tapasztalatokat. A visszhang azt mutatta: Balázs József drámája egyaránt siker volt mind a közönség, mind az irodalmi, színházi szakma számára. A dráma felemelően szép utóélete, hogy a Magyar Televízió a színházival megegyező szereposztásban rögzítette az előadást a nyírbátori minorita templomban, és azt az 1984-es karácsonyi műsorban nagy sikert aratva mutatta be.

– Számomra kiderült ebből a beszélgetésből, hogy ön miért vonzódik Balázs József személyéhez, alkotásaihoz Mégis ott motoszkál bennem egy kérdés: miért gondolja, hogy ilyen következetesen kell ápolnia Balázs József irodalmi emlékét?

– Alig több mint fél évtizede pihen a farkasréti sírkert árnyai alatt, de lassan már a feledés veszi körül. Sajnos nagyon sok alkotóval megtörténik ez. A mély hallgatás arra vall, hogy az életműve sajnos gyorsan kihullhat az emlékezés rostáján. A hiánya fáj, a hallgatás pedig éget.

Wikipedia/In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.

Minden vélemény számít!