Úgy tűnik, mintha az emberek félbemaradtak volna a fóliázással – és valóban: a reggel fél hatos jégverést tizenegykor újabb követte. Az első csapás után nem volt idő befedni a tetőt, a jég és az eső pedig szabadon zúdulhatott be a szobákba, konyhákba. Így történt a Soltész családnál is: nem elég, hogy egy ép cserép sem maradt, bent is mindenük elázott. Katasztrófaövezet kint és bent.
Hogyan tovább?
– Óriási robajra ébredtünk, nem tudtam elképzelni, mi történhetett, mezítláb szaladtam ki az udvarra és nem hittem el, amit láttam – meséli Zajtán Soltész Jánosné.
– Éjszaka esett, dörgött és villámlott, reggel viszont eső nélkül jött a jég. Akkorák voltak, mint egy tyúktojás és legalább tíz–tizenöt percig zuhogottm ránk. Széttört, szétvert mindent, amit talált: az unokám homokozójának műanyag tetején tenyérnyi lyukak vannak, de vége a kukoricának, a meggynek. Volt itt kint az asztalon egy üvegpohár, amiből csak szilánkok maradtak.
Rögtön elkezdtük fóliával befedni a tetőt, de csak a feléig jutottunk, már itt is volt a következő vihar. Borsószem nagyságú jég esett és rengeteg eső, ami úgy zúdult alá a cserepek és fólia nélküli tetőről, mint a Niagara vízesés. Elázott minden, vízben állnak a szekrények, tocsognak a szőnyegek, mindet ki kell majd vinni száradni – mondja, mire Milán, a kisunoka sírva fakad, mert azt hiszi, hogy ki akarják dobni a kedvenc játszószőnyegét. Nagy nehezen sikerül csak megnyugtatni – azt mondja az anyukája, reggel a vihartól nagyon megijedt.
– Tavaly azt hittük, nem lehet rosszabb – hát, lehetett. Így megy tönkre egy élet munkája nem egészen negyed óra alatt, és mit tehetünk? – teszik fel a kérdést. Biztosításuk nincs, ahhoz, hogy helyreállítsák a házukat, hitelt kell felvenniük. Nekik ez a válaszuk a hogyan tovább-ra.
Akár a háborúban
– Arra ébredtem, hogy baseballütővel verik a tetőt – mondja Lengyel Anikó.
– Felpattantam az ágyból, és bár láttam a hatalmas jégdarabokat, nem hittem el, hogy ez megtörténik. Olyanok voltak, mint a hógolyó, amiket a gyerekeim gyúrnak télen. Az autóm szélvédőjét teljesen szétverték, a tükrök letörtek, a tetőnkből alig maradt valami. Délnyugatról érkezett a vihar, lehet látni, hogy azon az oldalon mekkora pusztítást végzett. Bementem a bankba és lemerítettem a hitelkeretemet, mert most az a fontos, hogy cserepet tudjunk szerezni, az a gond, hogy több helyen is azt mondták, nincs készleten. Szerencsére van biztosításunk, voltam is bent, egymásnak adtuk a kilincset, annyira sokan voltunk.
Mi valahogy megoldjuk, hiszen nekem és a férjemnek is van munkánk, azokat sajnálom igazán, akiknek az uborkáját verte szét a jég. Több olyan tanítványom is van, aki hetek óta besegít otthon, és akiknek most semmijük sem maradt. Ők most mihez fognak kezdeni? – kérdezi Anikó, és azon mereng, hogy milyen aprók és tehetetlenek vagyunk a természet erőivel szemben.
– Itt álltunk és néztük a pusztítást, és semmit sem tehettünk. Ezt nem lehet kivédeni, sem megelőzni, valahogy túl kell élni – mondja és arra a kérdésre, hogy mit kívánhatunk nekik, azt mondja, esőmentes napokat …
