Negyvenhat évvel ezelőtt, 1970. május 14-én az addig szelídnek hitt Szamos a nagy esőzések és az olvadásokból megmaradt hólé miatt elöntötte Szatmár megye nagy részét és Szatmárnémetit. Az áradat alig két óra leforgása alatt mosta el a várost.
A Szamos vízszintje már május 13-án veszélyesen magas volt, majd átszakadt a töltés, és a megye több mint háromnegyed része víz alá került. A Szatmárnémeti környéki falvak közül először Patóházát, Szatmárudvarit, Batizt érte el az áradat — a legnagyobb pusztítást Udvariban vitte véghez, ahol egyik napról a másikra 770 cm-rel tetőzött az ár, 663 házat mosva el és hat ember életét követelve.
Május 14-én délben a kolozsvári hidrometeorológiai intézet jelezte: a Szamos legalább két méterrel túllépi az árvízi szintet, a töltést és a két hidat — majd délután hat órakor szakadt át a gát, és a folyó birtokába vette a várost: 15 km szélesen hömpölyögve, 3600 köbméter/másodperc vízhozammal tarolt mindent, ami útjába került, falakat tört szét, utcákat söpört el, otthonokat döntött romba. Alig két óra leforgása alatt elmosta Szatmárnémetit.
Szatmár történelmének egyik legtragikusabb napja
A város életében meghatározó eseménynek számít az 1970-es katasztrófa, viszont a kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásokba eső statisztikai „felmérései“ miatt még ma sem tudni pontos adatokat arról, hogy hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát, azonkívül, hogy a gát átszakadt és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre.
A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben több mint 2200 ház omlott össze és 2600-nál több rongálódott meg, a mai adatok szerint viszont 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a vélemények.
Az 1970-es árvíz a város újkori életében a legnagyobb szerencsétlenség volt, ugyanakkor az itt lakók körében az együttérzés és egymás segítésének legerősebb megnyilvánulása is ehhez az eseményhez kötődik. Azóta sem volt példa arra, hogy az emberek tömegesen ilyen mértékben törődtek volna egymással, és ennyire önzetlenül segítettek volna az áldozatokon.
A határon túli Szatmárt is pusztította az ár
A csapadékzóna kiterjedése többszörösen meghaladta a Tisza és a Szamos vásárosnaményi szelvényére vonatkozó 29 000 négyzetkilométeres vízgyűjtő terület nagyságát. Az átázott talajfelszín következtében a lehullott csapadék igen nagy hányada a folyókban gyűlt össze, beszivárgás alig volt. A gyors lefolyás miatt a Tisza és a Szamos folyók országhatár menti vízmércéin május 14-én az addigi legnagyobb vízszintértéket jelentősen meghaladó vízállásokat mértek. A kialakult rendkívüli vízszintek erősen próbára tették a védműveket és a védekezőket. A Túr Garbolcnál tetőzött 640 cm-rel, hosszú szakaszokon kellett védekezni. A Túr bal parti határszelvényében — ahol a töltés az országhatárral járó korlátozás miatt kézzel épült — nem sikerült eredményesen védekezni, a töltés mintegy 15 m hosszan átszakadt, részben magyar, részben román területen.
A Szamos árhulláma Csengernél, illetve a jobb parti Komlódtótfalunál május 14-én 20 órakor az addigi legnagyobb vízszintértéknél (1888. évi 743 cm) lényegesen magasabb, 902 cm-es vízállással tetőzött. A vízszint sok helyen 10–30 cm-rel, sőt, egyes helyeken 40–50 cm-rel haladta meg a töltés koronaszintjét. A védekezők gigászi küzdelemmel órák alatt építettek ki 23 km hosszan nyúlgátat. Ám ez sem segített.
A Tisza–Szamos köze helyzetét a nábrádi gátszakadás mellett döntően a Szamos romániai szakaszán történtek határozták meg. Ott ugyanis a folyó jobb parti gátja 9 helyen, összesen 1113 m hosszan átszakadt, és az országhatáron átömlött a víz a két folyó közébe. A gátszakadások következményeként a Tisza–Szamos közben 350, a Szamos–Kraszna közben 87, összesen 437 négyzetkilométer került víz alá. Az ár elöntött 40 községet, elpusztított és helyrehozhatatlanul tönkretett 5200 ingatlant és, megrongált 2000 épületet.
Negyvenhat éves barátság Zutphen városával
A holland Zutphen városka önkéntesei az 1970-es árvizet követően érkeztek hozzánk először, amikor az otthon összegyűjtött segélyekkel próbálták meg elviselhetőbbé tenni a károsultak életét. Ez a Ceauşescu-korszak egy „nyitottabb“ időszaka volt, amikor a kommunista hatalom elnézte a két város egymáshoz való közeledését. A hivatalos testvérvárosi dokumentumot két évvel később, azaz 1972-ben írták alá a két település elöljárói. Az 1978-ig tartó időszakban több kölcsönös látogatást is tettek hivatali személyek, valamint művészek, művészeti együttesek, ezt követően azonban a diktatúra erősödő szorítása következtében már nem nyílt lehetőség a kapcsolat fenntartására.
Az együttműködést az 1989-es rendszerváltást követően kezdte újra a két város, és Ilyés Gyula egykori polgármester szerint a Szatmárnémeti és Zutphen között fennálló kapcsolat az első olyan testvérvárosi kapcsolatnak tekinthető, ami egy kelet-európai, illetve egy nyugat-európai település között köttetett, közel fél évszázaddal ezelőtt.